Az élelmiszerboltot nemrégiben átépítették. Fölszámolták a kávézót és az egyik bejáratot, több lett a pult, a polc, az áru. Özönlenek a vásárlók, alig férünk egymástól. A megváltozott elhelyezésű kasszáknál bámulatos kitartással és türelemmel dolgoznak a pénztárosok. A nyüzsgésben alig-alig találok meg némely árut, mert a pultrendszer struktúrája átalakult, a lelőhelyeket újból föl kell fedezni. Mellettem egy bácsi megszólal, amúgy sajátmagának dörmögve ékesszólóan (bocsánat): „Rohadt állatok, tönkretettek egy jó boltot.”

Nemcsak a keresztény szeretetet, az embertársaink iránti köteles tiszteletet, a kulturáltságot hiányolom ebben a megjegyzésben. Hiányolom az ésszerűséget, az elemi tárgyilagosságot is. Persze kellemetlen, hogy az ember nem a megszokott helyen találja az árukat, magam is viharos tengeren iránytű nélkül hányódó hajónak érzem magam a bevásárlókosarak forgatagában. De nyilvánvaló, hogy az új állapotokat néhány héten belül megszokjuk, és az is nyilvánvaló, hogy a boltot nem ok nélkül alakították át tetemes költséggel és a vásárlók véleményét is előzetesen kikérve. Korántsem tették tönkre, ellenkezőleg, használhatóbbá tették, bővítették a férőhelyet.

A bácsinak persze, hogy őt is megértsük, az hiányzik, amit megszokott. Koros embereknél nehezen megy a környezet megváltozásának földolgozása. Jártam egy idős nénihez, aki már nehezen mozgott, olykor elesett. Lakhatott volna unokahúgánál, de néhány hét múlva hazakívánkozott saját lakásába. Olykor eszméletlenül, a földön fekve találták meg, de kitartott beidegzett környezete mellett. Végül aztán szociális otthon lett a dologból. A megszokotthoz való ragaszkodás emberi vonás. Nem csoda, hogy az Egyházban is föllép hasonló jelenség.

Minden plébános szembesül ezzel, ha a rábízott templomban valamit változtatni szeretne. Egy nagyon kis kápolnában két Mária-szobor állt. Bár ez az egyházi előírásokkal is ellenkezik, tudtam jól, hogy nem nyúlhatok a fennálló állapotokhoz, ha nem akarok palotaforradalmat. De bántott az egyik szobor elhelyezése, mert kifejezetten akadályozta a tabernákulumra való rálátást, márpedig az Oltáriszentség imádása mégiscsak fontos. Többször is beszéltem erről a híveknek. Megmagyaráztam, hogy a szobor átkerülése a szentély másik oldalára semmit se gyöngít helyzetén, viszont szabadon hagyja a Legszentebb felé irányuló tekintet útját. Aztán bejelentettem a változást. A következő vasárnap a szobor már a második oldalon volt. Azt hittem, ilyen bőséges indoklás után mindenki megérti, miért volt szükség erre a lépésre, a palotaforradalom mégis kitört. Egy hölgy magából kikelve követelte tőlem a szobor visszahelyezését. Bátorkodtam megkérdezni, mégis, miért. Tartalmas választ kaptam: „Azért, mert annak ott a helye!”

Nem említeném ezt a bájos epizódot, ha nem volna annyira jellemző. Ismert magatartás, hogy valaki rendszeresen jár szentmisére, amíg vidéken lakik, de mihelyt városba költözik, sok egyéb megszokásával együtt a szentmisét is elhagyja. Hasonló jelenség, hogy egy hívő külföldre költözik, de gyónni csak akkor megy, amikor hazalátogat szülőföldjére, pedig egy imakönyvben talált lelkitükör segítségével megoldhatná a gyónást az idegen nyelven is – noha ez bizonyára szokatlan volna kezdetben. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a megszokás játszik döntő szerepet. Hasonló a helyzet azoknál, akik elveszítik „bejáratott” lelkiatyjukat, s utána hosszú ideig nem merészkednek el a gyóntatószékbe.

Emberileg érthetők ezek az esetek, de egyet jól szemléltetnek: hogy a megszokás képes a hit helyébe lépni. Pedig nem a megszokás üdvözít. Vallási szokásaink jók lehetnek, de csak addig, amíg a hitet szolgálják. Tertullianusnak van egy mondata: „Krisztus igazságnak nevezte magát, nem szokásnak.” Az igazság lehet megszokott, de lehet forradalmian újszerű is. Jézus magatartása felháborította a farizeusokat, mert nem hagyományaik szerint kezelte a munka szombatnapi tilalmát. Pál apostolt árulónak tekintették, mert az Ószövetség rituális előírásaitól való függetlenséget hirdette. Katolikus fiatalok megdöbbennek azon, hogy az Egyház erkölcsi tanítása szerint nem szórakozhatnak és nem udvarolhatnak ugyanazon a módon, amit e világ gyermekei között megszoktak. Köztünk élnek azok, akik a kézbeáldozást (amire Magyarországon pápai engedély van) az ördög művének tartják – mert szokatlanságával botránkoztatja őket.

A hit, az erkölcsi törvény, a tanító Egyház tekintélye fölötte áll a szokásnak. Isten végtelen, és aki befogadja, annak zárt határai szétrobbannak. A robbanás az ismeretlenbe, a mindig újba vezet. Istent szeretni kaland. Nem fér a rutin keretei közé. Lesz egy pillanat, amikor megszokott világunk teljesen széthullik körülöttünk, és belőlünk is az lesz, amit az Úr átrendezett.

Új ég lesz és új föld.