Az álmok viccesek. A minap azt álmodtam, hogy bizonyos templomról egy hölgy azt állítja: „A. Zsigának van szentelve”, de ezt „elég nehéz volt elintézni”. Persze, gondoltam (még mindig álmomban), bizonyára egy A. Zsiga nevű hozzátartozó emlékére építette egy család, és addig kilincseltek Rómában, amíg találtak nekik egy Zsiga nevezetű szentet. (Minden félreértés kizárására: nem „a Zsigáról”, hanem „A. Zsigáról” volt szó, az A. a vezetéknév rövidítése.)

Nos, utána kerestem kissé (már ébren, szellemi képességeim teljes birtokában). Szent Zsigmond valósággal létezett, Burgundia királya volt 516 és 523 között. Még neki szentelt templom is akad szép hazánkban, a pécsi egyházmegyében, Sumonyban (ezen információért köszönet a főszerkesztő úrnak, mert erről sejtelmem sem volt, amikor a cikk első fogalmazását nyélbe ütöttem). De nem egy szamár álomról szándékozom beszélni, hanem a szelíd felháborodásról, amit még álmomban is éreztem, s melyet az váltott ki, hogy a védőszent csak ürügy volt egy családtag emlékének ápolására, vagyis Isten imádását alárendelték az emberi kegyelet szempontjainak. Ez pedig nemcsak álomban fordul elő. „Isten dicsőségére állította” – olvassuk kis betűkkel egy útmenti feszületen, s utána óriási betűkkel: „X.Y. és neje”. Gyerekkoromban sokáig jártam egy olyan templomba, ahol minden keresztúti állomás alá gondosan föl volt festve, kinek az adományából készült. Akkor eszembe se jutott ezt kritizálni, de ma már szinte szentségtörésnek érzem. Persze ez még nem az; emberileg nagyon is érthető, hogy a plébános, aki a templomot tető alá hozta, miközben úgy koldulta össze a szükséges pénzt, hogy még az amerikai magyarokhoz is kiutazott adományokat gyűjteni, így akarta kifejezni háláját, és ismerve az emberi természetet, így próbálta további adakozásra serkenteni a híveket. Mégis groteszk ilyeneket olvasni: „Jézus vállára veszi a keresztet – N. N. és neje adománya”. Bármennyire igaz is, hogy a keresztet bűneinkkel mi raktuk az Úr vállára, legalább ne dicsekedjünk vele. Egy vidéki plébános mesélte: valaki, aki nagy költséggel emelt egy feszületet „Isten dicsőségére”, utána azzal kérkedett, hogy most már „nincs az az Isten, aki őt elkárhoztassa”. Nagyon elhallgatott volna, ha láthatja, mennyire hidegen hagyta az igaz Istent az egész feszület-ügy. Azokról, akik emberi dicsőséget keresve imádják Istent, Urunk így nyilatkozott: „Megkapták jutalmukat” (Mt 6,5).

Amiről bolond fővel álmodtam, „A. Zsiga temploma”, annak a jelenségnek jelképe, amikor az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent. Jól emlékszem egy cikkre, amelyben (úgy tizenöt évvel ezelőtt) egy katolikus újságíró arról számolt be, hogy itt és itt szentmisét mutattak be egy hajdani államférfi tiszteletére. Valakinek tiszteletére misézni csak akkor lehet, ha az Egyház a szentek vagy legalábbis a boldogok közé sorolta. Másoknak csak a lelki üdvéért lehet szentmisét fölajánlani, vagyis – szabatosan – azért, hogy lelkük kiszabaduljon a tisztulás kínjaiból és eljusson Isten színelátására. Ez még akkor is így van, ha a szóbanforgó szentmisén az illető személy tisztelői gyűltek össze. Egyszer egy vidéki plébánián előfordult az is, hogy „Pio atya tiszteletére” kellett volna miséznem, akkor, amikor Pio atya még sem szentté, sem boldoggá nem volt avatva. Egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy a szentéletű kapucinus a mennybe jutott, ám akkor még nem volt az Egyház hivatalos tiszteletének tárgya. Az irodás hölgy gyanútlanul fölvette a miseszándékot, én azonban korrigáltam, és „Pio atya boldoggá avatásáért” miséztem, megmagyarázva, hogy ilyenkor ez a megfelelő fogalmazás. Mára persze megszűnt a nehézség, Padre Piót a szentek között tiszteljük, emléknapja is van szeptember 23-án. A szentté avatás természetesen nem Isten előtti helyzetén változtatott, hanem a földi Egyház kultuszában adott neki helyet.

Vannak, akik már azt is bántónak érzik, ha a szentek tiszteletére misézünk. „Jézus Krisztus keresztáldozata – Szűz Mária tiszteletére?” – kérdezte botránkozva egy kántor. Ez a kifogás azonban félreértésen alapul. A miseszándék nem a szentmise elsődleges céljának megnevezése. Az elsődleges cél mindig Isten dicsősége és az ember üdvössége. Ezen nem lehet változtatni, természetesen nem is akarunk. A konkrét szándék, amelyre a szentmisét a miséző fölajánlja, egészen speciális gyümölcse a szentmisének, amely az elsődleges célon belül helyezkedik el; sőt a résztvevők és a szentmise bemutatója számára elnyert speciális gyümölcsökön is belül; olyan kegyelmi érték, amely nem csökkenti, hanem erősíti a szentmise általános értékét. A szentek tiszteletére fölajánlott szentmise még inkább Isten dicsőségére és az ember üdvösségére szolgál, hiszen szorosabb egységbe von bennünket a megdicsőült Egyházzal, az üdvözültek közösségével. Éppúgy nem sérti Isten abszolút fönségét és elsőbbségét, mint az, hogy a szentmisét valamilyen üdvös kérés támogatására – mondjuk, halottainkért – ajánljuk föl.

Természetesen csak olyan kérésért szabad misézni, amely Isten üdvösségtervébe beleillik. Madame Curie életrajzában olvastam, hogy az orosz birodalom által elnyomott Lengyelországban egy iskola diákjai misét akartak fölajánlani „egy szándékra”. A plébános ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek elárulják a szándékot. Mint kitűnt, az orosz iskolaigazgató leánya beteg volt, és az iskolások azt kérték Istentől, hogy az orosz lány haljon meg. Hasonló az az eset, amikor a veszprémi zsidók elhurcolása után egy nyilas ügyvéd Te Deum-os szentmisét „rendelt meg” a veszprémi ferences templomban, az igazi szándék megnevezése nélkül, majd falragaszokon hívta meg a lakosságot a zsidóktól való megszabadulásért tartandó hálaadó misére. Csak hát a város püspöke határozottságáról ismert ember volt. „Hivattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt és a szentmisét és a Te Deum-ot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt” – beszéli emlékirataiban Isten szolgája, Mindszenty József bíboros, akkori veszprémi püspök.

Ez utóbbi esetekben a vicces A. Zsiga megmutatja igazi arcát. Gyilkos ő kezdettől fogva (Jn 8,44). Ha az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent, az ördög van a játékban.