„Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,39).

Azt akarná Jézus, hogy meghunyászkodó férgek legyünk? Mint tudjuk, ő szokott keleties túlzásokban beszélni. Például: „Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el!” (Mt 5,29). Mivel az öncsonkítás bűn, Urunk azt bizonyosan nem kívánja, de igenis kívánja a radikális leszámolást a bűnre vezető alkalmakkal. Vajon a másik arc odatartásának mi a reális jelentése?

Jókai Mór Szerelem bolondjai című regényében Böske, a cselédlány, volt cselédtársait mint nazarénusokat látja viszont. A nazarénus közösségnek az író, aki a Schmerling-érán óhajt ütni egyet, inkább karikatúráját vázolja föl; később tárgyilagosabban írt róluk Eötvös Károly (A nazarénusok), majd a múlt század végén Kardos László és Szigeti Jenő (Boldog emberek közössége). Azt azonban Jókai is méltányolja, hogy a nazarénusok számára szentek a hegyibeszéd követelményei. Böske képen teremti lánykérőjét, Marcit, az egykori kisbérest, mert sértőnek érzi ajánlatát, s Marci, bár tudja, hogy nem szabad verekednie, közel van hozzá, „hogy minden názárénusi erénye összeomoljon”. Ekkor azonban közbeszól Mihály bácsi, azelőtt öregbéres, most pátriárka: „Ne bántsd ez ifjút, leányom! Ő még újonc; ha valakin tölteni akarod haragodat, íme, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arcomat.” Miután ő is megkapja a pofont, a nagy izmos ember, korábban híres verekedő, így reagál: „Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.”

Van ebben valami természetellenes, Jókai is annak szánta. Csakugyan erre gondolt volna Jézus? Az evangéliumban egy helyen őt magát láthatjuk, amikor arculütik Annás főpap előtt. „Az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: »Így felelsz a főpapnak?« Jézus azt felelte neki: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Jn 18,22-23).” Jézus a megaláztatásban is tárgyilagos. Nem hunyászkodik meg, nem köszöni meg a pofont, nem tartja oda arcának másik felét. Másfelől azonban, bármilyen vérlázító az arcra mért ütés, nem jön indulatba, nem fenyegetőzik bosszúval. Egyszerűen rámutat, hogy a közeg hibásan járt el.

Don Bosco Szent János diákkorában fölfigyelt egy osztálytársára, akit Aloisio Comollónak hívtak. Késett a tanár, a fiúk vadul kergetőztek a padok között. Comollo nyugodtan ült a helyén, a leckét ismételve. Egy fiú belekötött, ki akarta rángatni a padból, hogy bomoljon velük ő is. Mivel Comollo nem volt hajlandó, kétszer pofonvágta. A megütött fiú vérvörösen ugrott föl, de aztán leküzdötte haragját, és nyugodtan ennyit mondott: „Most boldog vagy? Én megbocsátok, de hagyj békén.” Vegyük észre, hogy amit belső küzdelem árán követett, az teljesen a jézusi minta volt. Nem köszönte meg az ütéseket, nem tette magát nevetségessé, másrészt azonban úrrá tudott lenni indulatán, nem ütött vissza, nem szitkozódott és nem fenyegetőzött. Egyszerűen kifejezésre juttatta, hogy a másik értelmetlenül viselkedett. Pedig ugyanazok az ösztönös reakciók működtek benne, mint akármelyikünkben.

Bosco barátságot kötött Comollóval, akitől sokat tanult Jézus követése terén. Együtt lettek papnövendékek. Megállapodtak, hogy amelyikük előbb távozik az életből, értesíti a másikat, üdvözült-e. Aloisio Comollo megbetegedett, és még mielőtt pappá szentelték volna, fiatalon meghalt. A halálát követő éjszakán Giovanni Bosco ébren feküdt a hálóteremben, ahol húsz társával együtt aludni szokott. Az éjszakában egyszerre dübörgő zaj hallatszott, mintha robogó szekér közeledett volna a folyosón a háló ajtajához. Mindenki fölébredt, a terem megingott, és rémülten látták, hogy fölpattan az ajtó. Aztán megszűnt a zaj, vakító fényesség töltötte be a termet, anélkül, hogy alakot lehetett volna látni. A fényből Comollo hangja szólt: „Bosco, Bosco, Bosco, üdvözültem!”

El is hiszem.