Avilai Teréz

Miközben Európát a reformáció harcai dúlták s hazánkban Dobó István és társai viaskodtak a törökkel, Spanyolországban, Avilában, az Encarnación (Megtestesülés) kármelita kolostorban egy harmincas éveiben járó fiatal szerzetesnő vergődött két vonzás között. Bájos ifjú hölgy volt és elbűvölő csevegő, sokan látogatták a városból, köztük egy előkelő fiatal nemes, akivel szívesen barátkozott. Közben azonban bensőséges imaéletet élt, s állandóan úgy érezte, hogy Isten szeretete nem tűr vetélytársat. Végül döntött. Megszakított minden fölösleges társadalmi kapcsolatot, és egészen Isten imádásának szentelte magát. Elárasztották a misztikus kegyelmek.

„Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább – hogy jobban megértsétek – a test, moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy aztán annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett, hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik, s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek, s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak” (TU 31).

Íme, Avilai Teréz, a misztika doktora, amint éppen a belénk öntött szemlélődés első fokát, a nyugalmi imát fejtegeti. Senkinek nem sikerült úgy szavakba foglalnia a szavakkal kifejezhetetlent, mint neki. Életműve szemléletes tanúság arról, hogy mit jelent Isten jelenlétének megtapasztalása. Vannak más író misztikusok is, de ők inkább az élmény eszmei tartalmát fogalmazzák meg, vagy pedig, teológusok lévén, elméletet is mellékelnek az élményhez. Teréz vallomása egyedülállóan konkrét, lélektani természetű; anyaggal szolgál a teológiának, nem teóriákkal. „Intenzíven személyes, rendszere addig tart, ameddig tapasztalata, és egy lépéssel sem tovább” (B. Zimmermann).

Avilai Szent Teréz (Nagy Szent Teréz, Jézusról nevezett Teréz) 1515 március 28-án született Avilában. 1536-ban lépett kolostorba. 1562-ben új, Szent Józsefről elnevezett kármelita rendházat alapított Avilában, amelyben szigorúbb életmód volt érvényben (sarutlan kármeliták). Ezt számos további alapítás követte, melyek során megszületett a sarutlan kármelita rend férfiága is. A rendi reform az üldözés valóságos viharát vonta maga után, végül azonban időtállónak bizonyult. Mozgalmas élete folyamán engedelmességből írta Teréz misztikus tanítással teljes műveit. 1582. október 4-én este halt meg Alba de Tormesben. (A következő nap a naptárreform életbe lépése következtében október 15-e volt.) 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely szentté avatta Terézt. Emléknapja október 15-én van. VI. Pál pápa 1970-ben egyháztanítóvá nyilvánította.