Boldogult édesanyám legutolsó éveiben szinte teljesen visszavonult a valóságtól. Először csak az tűnt föl nekünk, hogy erősen romlik az emlékezőtehetsége, folyton ismétli ugyanazokat a kérdéseket, és azonnal elfelejti a választ. Később már akkor se kaptunk koherens válaszokat, ha mi kérdeztük őt, s végül önmagát se tudta ellátni többé. Még észlelt minket, de csak valami merev maszk mögül, amivé a szeretett anyai arc az évek jártával átalakult. Ennek az álarcnak közönye ma is kísért, a tehetetlenség érzésével együtt, hogy nem tudok mögéje hatolni.

Van azonban hitem, hogy az álarc mögött akkor is ott élt a személyesség, az anyai szeretet, az imádság. Most is él, nem az urnában őrzött csekély hamu alatt, hanem abban a transzcendenciában, amit Isten az emberi személy horizontjául rendelt. „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” (Jn 14,2).

Az ember nem annyi, amennyi látszik belőle. Vianney Szent János ezt hangsúlyozta azzal, hogy saját arcát „álarcnak” nevezte. Az emberi személy igazi távlata a valóság legmélyebb kiterjedésében rejlik, az Abszolútumhoz tartozásunk összefüggésében. Minden emberi lény új dimenzió a teremtés struktúrájában, visszavonhatatlan adottság, helyettesíthetetlen érték, transzcendens tény. Lisieux-i Szent Teréz gyermekként úgy látta, hogy neve föl van írva az égre. Mindannyiunké föl van írva.

Ezért beszél az Egyház olyan sokat az emberi személy méltóságáról. Ezért van értelme, hogy a magukkal tehetetlen öregek, az értelmi fogyatékosok, a torzszülöttek közöttünk éljenek. A művi abortusz vagy az eutanázia a személy önértékének tagadása. Az álarc torzulása miatt visszautasítja a mögötte rejlő személy helyettesíthetetlen valóságértékét, durva és illetéktelen kézzel szakítja szét a transzcendens összefüggések hálóját, amelyekből emberi egzisztenciánk fölépül. A személy szellemi alany, amelyben van képessége a befogadásnak (értelem) és az adásnak (akarat): a személy tud megismerni és szeretni. Hitünk szerint minden ember arra van teremtve, hogy a határtalan boldogság és túlcsorduló szeretet végtelen misztériumával, amit – mondjuk inkább: akit – Istennek nevezünk, végérvényes elfogadásban és odaadásban egyesüljön. Ennek az egyesülésnek a földön kell kialakulnia és a transzcendencia kapuját átlépve kell beteljesülnie. A transzcendencia kapuja pedig Jézus: „Én vagyok az ajtó a juhok számára” (Jn 10,7).

Ez a folyamat nem személyiségünk álarc-szintjén megy végbe, hanem rejtett mélységeinkben, de ugyanakkor szerves kapcsolatban a felszínnel, testi valóságunkkal. Akkor is történik, ha a szokásos agymechanizmusok nem működnek, még ha letompítva, takartan, számunkra ismeretlen módon is. Egzisztenciánk földalatti barlangrendszerében, a leglényegben, ahol senki nem tudja manipulálni, ítélni pedig egyedül Isten ítélhet róla. De egészen biztos, hogy az ilyen „letompított” személyekre vesztegetett szeretet sem vész el. A személyt hasznossági szempontokból elutasítani annyi, mint elutasítani a transzendenciába torkolló mélységet, amely Istenre nyílik. Aki mérget ad be egy gyógyíthatatlan betegnek vagy vákuummal szétszaggat egy magzatot az anyaméhben, az emberi lény végső irányulását tagadja meg, az Abszolútumot magát. Nemet mondani az emberre annyi, mint nemet mondani Istenre. „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete” (1 Ján 3,15).

A hívőnek látnia kell a töredék-valóság álarcai mögött az önmagát felajánló Teljességet.