IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly) 2004. október 3-án történt boldoggáavatása többekből megütközést váltott ki. A „dicsőségesen uralkodó” Habsburg-ház legutolsó trónrakerült sarja bizony dicstelen szerepet kapott: amikor 1916. december 30-án fejére tették a magyar koronát, annak az első világháborúnak rettentő örökségét kellett vállalnia, amit ő mindig ellenzett, és ami, a még hátralevő átmeneti sikerek ellenére, a döntő erőviszonyok tekintetében már akkor el volt veszítve. Károly azonnali békekötéssel próbálkozott, de kísérletei meghiúsultak. A háborút elveszítettük, jött az összeomlás és a forradalom lidérces káosza. 1918. november 12-én Ausztria köztársasággá alakult. 1918. november 13-án Károlyt küldöttség kereste föl a magyar parlament részéről, hogy rábírja az uralkodásról való visszavonulásra. Károly úgy gondolta, koronázási esküje visszavonhatatlanul kötelezi, de a kialakult helyzetet éppen a magyar nép iránti felelősségből tudomásul kell vennie. A nyilatkozatban, melyet könnyezve írt alá, ez állt: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb megszabadítsam a háború borzalmaitól, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Mint láthatjuk, a nyilatkozat rendkívül diplomatikus: nem tartalmazza a trónról való lemondást (már amennyiben lesz magyar trón), valamint azt sem, hogy a benne foglalt visszavonulás végleges.

Károlyt 1919. márciusában svájci száműzetésbe vitték. Magyarországon egymást követték a forradalmi zűrzavar véres és szinte áttekinthetetlen fejleményei: a levegőre épült Károlyi-féle köztársaság, Kun Béláék vörös terror-tanácsköztársasága, a külföldi katonai megszállás, a tiszavirág-életű Peidl-kormány, a puccsal „hatalomra” került Friedrich-kormány, a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre 1919. november 16-án (végre valódi hatalom!), a koalíciós Huszár-kormány (amelyet már az antant is elismert), a nemzetgyűlés megválasztása 1920. január 25-26-án, s ezt követően az immár parlamenti úton létrejött Simonyi-Semadam kormány; aztán a történelem hétmérföldes lépései: Horthy Miklós kormányzóvá választása 1920. március 1-én és a trianoni békeszerződés kényszerű aláírása 1920. június 4-én. Az 1920. július 19-én hivatalbalépett Teleki-kormány már rendet tudott teremteni (megfékezve az „ébredők” garázdálkodásait), az 1921. április 14-től működő Bethlen-kormány pedig türelmes kompromisszumokkal megnyitotta a politikai konszolidáció útját. Magyarország mindeme fejlemények során végülis megtartotta a királyság államformáját, éspedig anélkül, hogy hivatalosan a Habsburg-ház uralkodói jogai ellen döntött volna: az államfő jogait a kialakult helyzetben a királyt helyettesítő kormányzó gyakorolta. 1921. elejére Károly úgy ítélte: a magyar helyzet eléggé megszilárdult ahhoz, hogy visszatérjen a trónra, és diplomáciailag is elérkezett a kedvező pillanat. Az antant hivatalos álláspontja az volt, hogy a Habsurg-ház semmiesetre sem uralkodhat, de Károly, saját családi diplomáciájával élve, a színfalak mögött bátorítást kapott Briand francia miniszterelnök-külügyminisztertől. A pápa is óhajtotta a katolikus királyság visszaállítását Magyarországon. Bizonyára környezete is biztatta Károlyt, beleértve feleségét, a bátor szívű Bourbon-Pármai Zitát.

1921. március 27-én, húsvét vasárnapján, Károly fegyvertelenül, magyar tiszti egyenruhában megjelent Budapesten, és felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy helyezze őt vissza királyi jogaiba.

Kétségkívül kamikaze-akció volt. Károly tudta, hogy sokat kockáztat, többek között saját életét. De felelősséget érzett Magyarország jövőéért, és bízott Horthy királypárti érzelmeiben. Amit svájci száműzetéséből valószínűleg nem látott tisztán, az volt, hogy az antant-hatalmak és a „kisantant” államai mennyire eltökélten ellenzik a Habsburg-restaurációt. Magyarország nem rendelkezett kellő katonai erővel ahhoz, hogy a kisantant fenyegetését figyelmen kívül hagyja. Horthy a francia egyetértésről diplomáciai úton érdeklődött; a titokban megígért támogatást természetesen letagadták, és a hivatalos álláspontot ismételték, ami megegyezett az angol és olasz állásponttal: Habsburg-királyság szóba se jöhet, minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozzák. Horthy nem adta át a hatalmat. A királynak (akit bátor felesége elkísért kamikaze-bevetésére) néhány napos közbejött gyöngélkedés után vissza kellett utaznia Svájcba. Károly látszólag barátságban vált el a kormányzótól, de ekkor már tudta, hogy amennyiben királyként akar hazatérni, legközelebb fegyveres csapatok élén kell megjelennie. Még mindig bízott abban, hogy ha sikerül megragadnia a tényleges hatalmat, az antant bele fog nyugodni a bevégzett tényekbe (sok nyugati politikus éppenséggel Károly hazatérésétől remélte a Duna-medence stabilitását), s a nagyhatalmak ellenében aztán a kisantant se tehet semmit.

Az akció nem látszott lehetetlennek. Királyhű csapatok voltak Magyarországon, bár a kormányzó igyekezett azokat lehetőleg az ország keleti felén állomásoztatni. Ám báró Lehár Antal ezredes (a világhírű zeneszerző testvére) és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, Sopron katonai parancsnoka készek voltak fellépni a király mellett, s nem volt irreális a várakozás, hogy a király serege lavinaként fog növekedni, ha híre megy megérkezésének. Károly meg volt győződve arról, hogy koronázási esküje kötelezi a hazatérésre. „Megesküdtem és eskümet nem szegem meg, még ha az életembe kerül is. Amíg élek, gondoskodnom kell országomról és enyéimről, és cselekednem kell értük. Ha nem követem a hívást, megfosztom Magyarországot attól a fegyvertől, amelytől ellenségei legjobban tartanak: saját magamtól. A magyaroknak szükségük van rám. Mennem kell.”

A király megírta végrendeletét, és megkezdődött a második, végzetes kamikaze-berepülés. 1921. október 20-án, ismét Zitával együtt, Károly bérelt repülőgépen magyar földre érkezett, Cziráky gróf dénesfai birtokára. Sopronban (a rossz előkészítés miatt késlekedve) vonatra szálltak, s Budapestig haladtukban a helyőrségek sorra fölesküdtek a királyra. A royalista kormány miniszterelnöke, Rakovszky István, zsebébe süllyesztette Horthy kétségbeesett levelét, melyben könyörgött Károlynak, hogy ne legyen oka Magyarország pusztulásának elhamarkodott hazatérésével. A kormányzóval és a kormánnyal Rakovszky telefonon közölte: ha nem akadályozzák őfelsége csapatainak bevonulását Budapestre, enyhe bánásmódban lesz részük, ellenkező esetben a katonák szabad kezet kapnak.

Károly nem tudta, hogy a magyar külügyminisztériumban a kisantant követei fenyegetően tiltakoztak. Nem tudta, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország nagykövetei jegyzékben követelik azonnali távozását a magyar földről. Nem tudta, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia máris mozgósít. Nem tudta, hogy Hegedűs Pál altábornagy, akit csapatai fővezérének kinevezett, elárulja Horthyéknak katonai mozdulatait. Azt sem tudta, hogy a Magyar Véderő Egylet tagjait azzal tüzelik harcra: a király csehszlovák és kommunista csapatok élén érkezik, akiktől meg kell őfelségét menteni. 1921. október 23-án hajnalban Biatorbágynál a király, felesége és kísérete társaságában, a vasúti sínek mellett térdelve, részt vett Ostenburg tábori lelkészének szentmiséjén. Buda határában golyók fogadták. Horthy lövetett a királyra.

„Még az éjjel kiadtam szükséges parancsaimat arra, hogy minden fegyveres vállalkozást fegyveres erővel megakadályozzunk” – írja Horthy emlékirataiban. – „Hogy ezt milyen érzéssel tettem, úgy hiszem, felesleges ecsetelnem. Természetesen azt a kérdést is felvetettem magamban, nem vonhatnám-e ki magamat ebből a szörnyű összeütközésből akként, hogy lemondok. Ez azonban a hazát fenyegető végveszély idején gyávaságnak látszott előttem, és ezt a felfogásomat Bethlen miniszterelnök nyomatékosan megerősítette.”

Horthy politikai helyzetértékelése pontosabb volt, mint Károlyé. Teljességgel elhihetjük neki, hogy nem kormányzói méltóságát, hanem hazáját féltette. Az otrantói tengeri csata hőse, a cattarói matrózlázadás leverője, a nemzeti hadsereg megteremtője nem volt diktátor, sem „fasiszta”, sem náci. Nem volt zsidógyűlölő sem, Hitler szövetségeseként is hetente együtt bridzselt egy zsidó textilgyárossal. Konzervatív hazafi volt, kitűnő katona, istenhívő református, mérsékelt nacionalista, reálpolitikus. Sokat tünődtem IV. Károly és volt flottaparancsnoka konfliktusán. Nem vagyok történész, az adatokat az ismeretterjesztő irodalomból merítem. Nem vagyok államjogász sem, hogy eligazodjam a vitatható elvi kérdésekben: kötelezte-e még Horthyt a királyra tett tiszti hűségesküje, vagy milyen jogi normák érvényesek a király és a kormányzó kapcsolatában. Mint hívő és állampolgár azonban érteni szeretném, mi történt.

Két jellemes, bátor férfi küldte harcba csapatait egymás ellen a budaörsi csatában. Mindkettő kötelességét akarta teljesíteni. Mindkettőt Magyarország sorsa és nem saját hatalmi ambíciója motiválta. Horthy képviselte a pragmatikus elvet. Tudta, hogy amennyiben a király átveszi a hatalmat, azonnali cseh, szerb, talán román invázió várható. Meg akarta menteni hazáját. Fájdalommal lövetett a királyra, de nem látott más megoldást.

Károly király a törhetetlen elvek embere volt. Egész életét mély istenélmény hatotta át. Az imádság, a szentmise éltette. Számára koronázási esküje kőtáblára vésett kötelezettséget jelentett. Hűsége és bátorsága hozta haza. Az ő szemszögéből Horthy hatalombitorlónak, árulónak látszott. Hiányos informáltságáért nem ő, hanem környezete felelős. Azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett, és nem törődött saját sorsával.

Ismétlem, amennyire utólag meg lehet állapítani, Horthy reálisabban látta a helyzetet, mint Károly. Mégse tudok egyetérteni azzal, amit a kormányzó tett. Magyarország királyság volt, és IV. Károly volt Magyarország megkoronázott királya. (A trónfosztás később, a hazatérési kísérletek után történt.) Úgy gondolom, saját megkoronázott királyára ne lövessen az ember. Akármilyen nagy bajt hárítson is el vele. A cél nem szentesíti az eszközt.

Sietek elkerülni egy félreértést. Mindezt nem azért mondom, mintha királypárti volnék. A köztársasági államforma híve vagyok. Szerintem társadalomfilozófiailag nem igazolható, hogy egy országot örökölni lehessen, mint egy földbirtokot vagy cipőgyárat. Az államfői tisztség mint születési előjog idegen az egyetemes emberi méltóságról vallott nézeteimtől.

Igaz, barátaim fölhívták figyelmemet arra, hogy a királyságnak más funkciója is van, mint a hatalomgyakorlás. Szerb Antal VII. Olivér c. tréfás regényének egyik hőse ezt így magyarázza el a címszereplőnek (nem tudva, hogy az király): „Az emberiség sivár esztendejében a király a vörösbetűs ünnep. A munkaszünet és a szemek áhítatos égre emelése. Voltak nagy királyok, akik tetteikkel váltak emlékezetessé, akik ellenséges országokat aláztak meg, és akik jóságosan gondoskodtak a tyúkokról, amelyek a parasztok fazekában főttek. De nem ez a fontos, és nem ez az igazi. A királyságot nem a tettek és nem a jószándékok adják meg. A király nagy emberi hivatását azzal teljesíti, hogy van. Más minden embert a tettei és az alkotásai dicsérnek, a királynak csak az a feladata, hogy a világon legyen. Mint a hegyeknek. Fiatal barátom, a síkságot meg lehet művelni, a folyók hátán hajók járhatnak, a hegyeknek csak az a dolguk, hogy magasan álljanak és hallgatagon, síkságok és folyók, emberek és országok fölött. Csak álljanak és létezésükkel figyelmeztessék az embereket az örök értékekre. Ha nem volnának hegyek, és nem volnának királyok, fiatal barátom, az emberek azt hinnék, hogy minden lapos és praktikus ezen a világon. A király azért van, hogy figyelmeztesse a nemzetet az embersors ormaira és tiszta magaslati levegőjére. Ő a megtestesült legenda, a nagy megnyugtatás és biztosíték. Az, hogy van, nagyobb jótét a nemzetre, mint ötven kaszárnya, és nagyobb erőforrás, mint ötven hadihajó. És hogy sorsa magaslatára emelje nemzetét, nem is kell mást tennie, mint árasztani magából azt a furcsa, kegyelemszerű ajándékot, amit úgy hívnak, hogy királyiság.” Szerb Antal itt, profán terminusokban, lényegében azt mondja ki, hogy a király szerepe a nemzettudat valamilyen szakralizálása. Ilyen értelemben a királyság intézménye a modern demokráciákban is működik; az angol királyi család afféle nemzeti ereklye. De nem olyan egyszerű ez, mert éppen a szakralizálás egyik tényeként az angol uralkodónak az anglikán egyház fejének is kell lennie, és csak anglikánnal köthet házasságot. A pluralista társadalomban az ilyen direkt szakralizálás problematikussá válik. Károly fejére Csernoch hercegprímás és a református Tisza István miniszterelnök együtt helyezte a koronát; ennyi pluralizmus még elmegy, de mi lesz a koronázás katolikus szentelményéből, ha, tegyük fel, a király Krisna-hitű és a miniszterelnök muszlim? Ahol történetileg kialakult az „uralkodó, de nem kormányzó” király szerepe, ott a megfelelő formák is adva vannak, ahol viszont – mint hazánkban – egy irreverzibilis történeti fejlődés másfelé vezetett, ott meg kell elégedni azzal az áttételesebb szakralizálással, ami azért az államelnök közjogi méltóságában is ott bújkál. Mert minden törvényes hatalom Isten helyettese, éppen ezért meg is kell találni működéséhez a megfelelő ünnepélyes formákat, az áttételes szakralizálás profán eszközeit.

Annakidején se IV. Károly, se Horthy nem látta, de utólag könnyű megállapítani: az Isten kegyelméből való királyság eszméje, amely a középkorban annyira áthatotta Európát, a 20. század elejére már lejárt. Kettőjük konfliktusának igazi történelmi tartalma a középkori királyság-eszme végvonaglása. Az Egyház egy darabig megpróbálta favorizálni a katolikus királyságot, de – minthogy természetfölötti lényegénél fogva fölötte áll a politikának – mára akceptálni tudta a demokratikus köztársaság eszméjét is.

Nem a royalista beszél tehát belőlem, amikor Horthy fegyveres akcióját bírálom, hanem egyszerűen a törvénytisztelő polgár. Petőfi kiáltását: – „Akasszátok fel a királyokat!” – mint a köztársaság híve sem teszem magamévá. Hazánk akkor még királyság volt, és IV. Károly volt a király. Fegyvereket fordítani a törvényes uralkodó ellen törvénytelenség. Lehet, hogy valakinek házsártos a felesége, de attól még nem csalhatja meg. Lehet, hogy a király rosszkor jött haza, de attól még nem lett volna szabad lövetni rá. Horthyban a pragmatikus győzött az elvek embere fölött, míg Károlyban mindig is az elvek embere uralkodott a pragmatikus fölött.

A „csehek” ellen kivezényelt, hevenyészett fedezékek mögött hasaló puskás egyetemisták természetesen nem tudták volna föltartóztatni Ostenburg tűzben próbált seregét. De Horthy óráról órára több kormánypárti csapatot tudott összevonni, és tüzérséget is bevetett. Károlynak be kellett látnia, hogy nem vonulhat be Budára éljenző tömegek között. A budaörsi csatában csak a vereség vagy az elhúzódó polgárháború között választhatott. Ahogy az őszirózsás forradalomnak is inkább engedett, mintsem egyetlen csöpp vért is kiontson hiába, most is habozás nélkül megtiltotta a további harcot. Horthy nyert, megmentette az országot. Megmentette – törvényes uralkodójától. Megmentette – két évtizedre. Megmentette – a Hitlerrel kötött szövetség számára.

A kamikaze feláldozza önmagát. Tárgyalások következtek, a királyi pár Horthy, majd az angolok foglya lett. Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról, viszont 1921. november 6-án a magyar parlament az antant nyomására kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 19-én Károly feleségével megérkezett száműzetése helyére, a Portugáliához tartozó Madeira szigetére (az Atlanti Óceánban, Afrika észak-nyugati partvidéke mellett), ahova nemsokára gyermekei is követték. Sem ő, sem Zita nem panaszkodott soha, de a királyi család nyomorban élt, mert a győztes hatalmak késlekedtek ellátásával; fűteni a hideg hegytetőn csak gyűjtögetett erdei fával tudtak. 1922. március 9-én a király megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, és vértanúi hősiességgel viselt nagy szenvedések után 1922. április 1-én meghalt.

Madeira népe ekkor már tudta, amit sokan még nem sejtettek: hogy egy szent távozott el köréből. Károly mélyen áhítatos, férfiasan fegyelmezett, türelmes, önzetlen egyéniség volt, boldog férje Zitának, szerető apja nyolc gyermeknek, következetes lelkiélettel és panasztalan áldozatkészséggel. Uralkodóként semmi mást nem tartott szem előtt, mint népe javát. Visszatérési kísérletei nem személyes becsvágyból fakadtak, hanem abból a meggyőződéséből, hogy a magyarok visszavárják, és esküje kötelezi. Lehet politikailag egyet nem érteni vele, de személyiségének sugárzását észre nem venni vakság. A boldoggáavatás nem politikájának jóváhagyását jelenti, hanem hősies erényeinek példaképül állítását, valamint mennyei közbenjárásának elismerését. 1960-ban a brazíliai Curitiba városában egy lengyel származású szerzetesnő, Maria Zita Gradowska lábát az orvosok amputálni akarták, mert egy érszűkület miatti szövetelhalás menthetetlenné tette. A nővér, Habsburg-ellenes érzelmei miatt, nem akart IV. Károly boldoggáavatásáért imádkozni, de egy rendtársa a párnája alá csempészte Károly képét. Maria Zita egy éjszaka alatt meggyógyult, orvosilag megmagyarázhatatlan módon. Károly halálának 50. évfordulóján, 1972. április 1-én egyházi bizottság nyitotta föl a száműzött király sírját a funchali székesegyházban, a család képviselőinek jelenlétében. Testét romlatlan állapotban, épen találták.

A kamikaze meghal, de halála dicsőség.

* * *

Írásom több hónapja fenn volt a Hálón, amikor elolvastam Ablonczy Balázs Teleki Pálról írott monográfiáját. A könyv tárgyalja Károly király mindkét hazatérési kísérletét, bővebben az elsőt, amelynek idején Teleki volt a miniszterelnök. Örömmel tapasztaltam, hogy megállapításaimat e tárgyilagos és alapos munka fényében sem kell módosítanom. Viszont beláttam egy kiegészítés szükségességét. Nem tettem említést ugyanis a szabad királyválasztókról. A köztársaságot a konszolidálódó Horthy-rendszer parlamentje elvetette, de a királyság tekintetében 1921-ben három irányzat létezett: a) a legitimistáké, akik a Habsburg-trón hívei voltak, b) a szabad királyválasztóké, akik elfogadták a királyságot, de a Habsburgok trónigényét nem, c) azoké, akik a királykérdés megoldását az antant-nyomás miatt későbbre akarták halasztani. Ez utóbbiak voltak a reálpolitikusok, közéjük tartozott Teleki, Bethlen és maga Horthy. A szabad királyválasztás híve volt példának okáért Gömbös Gyula, aki a Véderő Egyletet harcba vitte a király csapatai ellen. Mindezek a múlt problémái; a történelem eljárt a királyság fölött. E sorok írója mélyen tiszteli Boldog Károlyt, ugyanakkor elégedett jelenlegi köztársasági államformánkkal.

2005. november 13.