Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Mexikóba érkeztek, ott fejlett kultúrát, nagy városokat találtak, egyúttal azonban sötét pogányságot, amely emberáldozatokkal hódolt isteneinek. Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére évente sok ezer embert öltek meg, Huitzilopochtli had- és napisten templomának felszentelésére a 15. század végén húszezer harcost áldoztak fel. Az áldozatok mellkasát felhasítva, eleven szívüket kitépték, máskor élve megnyúzták, vagy még ezeknél is borzalmasabb módon végezték ki őket. Az azték birodalom összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás kultuszhelyeit, és az országot misszionáriusok árasztották el. V. Károly király a buzgó ferences Juan Zumárraga személyében püspököt is nevezett ki Mexikóvárosba. Az indián őslakosság azonban bizalmatlan volt a gyarmatosítók vallásával szemben, és viszonylag kevesen keresztelkedtek meg. A démonok már nem ölhették meg áldozataikat testileg, ám lelküket változatlanul hatalmukban tartották. Nem csekély része lehetett az őslakosság ellenállásában a gyarmatosítók túlkapásainak sem, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.
Egyike azoknak, akik felvették a keresztséget és lelkes követői lettek a krisztusi hitnek, Juan Diego volt, eredeti indián nevén Cuauhtlatoatzin, ami „beszélő sast” jelent. Ez az egyszerű indián 1474-ben született. Szegény ember volt, földet művelt, gyékényt szőtt és napszámosmunkát vállalt. Már mint pogányt is csöndes, szerény, elmélyülő, vallásos hajlamú férfinak ismerték. A ferences hithirdetőktől hallott evangélium igazsága hatalmas erővel ragadta meg. 1529-ben elvesztette feleségét, gyermeke nem volt, nagybátyjával lakott együtt Tolpetlacban. Tizennégy kilométert kellett gyalogolnia, hogy szentmisében és katekézisben részesüljön, de nem sajnálta a korai fölkelést és a fáradságot. 1531. december 9-én szentmisére indult. Akkor ezen a napon ünnepelték a Szeplőtelen Fogantatást. Dogmaként csak 1854-ben került kihirdetésre, de a ferences áhítat már régóta kultiválta és hirdette. Az ünnep csípős hajnalán a gyékényből készült tilmájában (általvető köpenyében) szívósan gyalogló, ötvenhét éves Juan Diego a Tepeyac dombhoz ért útjában, ahol valamikor Tonantzin azték anyaistennő szentélye állt. Tonantzin szobrát ma is őrzik a mexikóvárosi antropológiai múzeumban. A szobor a mai szemlélő számára ijesztő és undorító, haját, ruháját tekergő kígyók alkotják, tekintete megkövült reménytelenséget tükröz. A földanya megnyilvánulásának tekintették, aki világra hoz és eltemet. Mint az anyaság és a szülés istennőjének, fontos helye volt a pogány indiánok életében. Emberáldozattal tisztelték őt is. A spanyolok felszámolták a vérontó kultuszt, és lerombolták Tonantzin templomát. A Tepeyac dombja ekkorra üresen állt.
Vagy mégsem? Juan Diego fölkapta a fejét. Zenét hallott, halk, elbűvölően szép zenét. Képzelte volna csupán? Nem, a varázslatosan örömteli hang a Tepeyac csúcsa felől áradt. Fölnézett, és fénylő fehér felhőt látott a csúcson, szivárványszínű fénytől övezve. A zene hirtelen elhallgatott, és egy kimondhatatlanul kedves, mégis átható női hang szólította az indiánt:
– Juantzin! Juan Diegotzin!
A -tzin végződés Juan Diego indián anyanyelvén, a nauhatli nyelven gyöngéd tiszteletadás kifejezése. A kicsinyítő képző elégtelen ahhoz, hogy a -tzin jelentését visszaadja; gondoljunk arra, hogy az istennő neve is így végződik. Az indián érezte, hogy a szeretetteljes hívásra hallgatnia kell.
Juan Diego fölment a Tepeyacra.
Lenyűgöző szépségű fiatal nőt látott, azték királynői ruhában, amely napként ragyogott. Térdre ereszkedett a fenséges látomás előtt.
– A szeplőtelen és mindig Szűz Mária vagyok – szólt gyöngéd és határozott hangján a jelenés. – Anyja az igaz Istennek, aki által minden él, aki mindennek ura földön és égen. Az a kívánságom, hogy itt egy teocalli (istenháza – így nevezték a piramisszerű azték templomépítmények tetején lévő kultuszhelyet) épüljön. Itt akarom megmutatni az embereknek szeretetemet, együttérzésemet és irgalmamat. Itt akarom megajándékozni őket segítségemmel és oltalmammal. Itt akarom meghallgatni panaszaikat és gondjaikat, itt akarom enyhíteni és gyógyítani fájdalmaikat és nyomorúságaikat. Menj el Mexikóvárosba, és mondd meg a püspöknek, hogy ez a kívánságom: építsenek ezen a dombon egy teocallit.
– A püspöknek? - gondolta magában Juan Diego. – Én? Éppen én?
– Hálás leszek neked – folytatta a hölgy. – Menj, és tedd meg.
Az indián meghajolt.
– Szent Úrnőm – mondta – , minden úgy lesz.
Mexikó püspökéhez! Juan Diego még sosem járt ilyen magas úrnál. A püspök embere, aki kaput nyitott neki, gyanakodva nézte szegényes külsejét. Az indián szerényen, de állhatatosan ismételte: bocsássák a püspök elé, mert beszélnie kell vele. Végül a szolga nagy kelletlenül bevitte egy belső udvarba, és ott leültette. Várnia kellett, időtlen időkig. Tagjai meggémberedtek a hidegben. Végül szólították. Zumárraga püspök tolmács jelenlétében fogadta. Az indián térdenállva adta elő a Szent Szűz üzenetetét. A püspök fejét ingatta. Barátságosan és kedvesen kikérdezve látogatóját, meggyőződött róla, hogy szerény, őszinte, ráadásul a keresztény hitben jártas ember. De hogy a Boldogságos Szűz Mária megjelent neki... Egy ilyen állítást hivatalból fenntartással kellett fogadnia.
– Még egyszer vissza kell jönnöd, kedves fiam. Addig jól átgondolom a dolgot.
Juan Diego a kudarc érzésével távozott, a püspöki személyzet gúnyos megjegyzései közepette.
Amikor nehéz szívvel hazafelé gyalogolt, belső bizonyosság fogta el, hogy az Úrnő újból várja a Tepeyac dombon. Úgy is volt. Az indián beszámolt fogadtatásáról, és arra kérte az Istenanyát, hogy küldje üzenetét valaki mással, fontosabb személlyel, mert ő túl jelentéktelen erre a megbízásra. „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél” – mondta nauhatli ékesszólásával. Csakhogy Isten éppen a kicsinyeket tudja jól használni. A Szűzanya mosolygott.
– Pontosan te kellesz erre a feladatra – mondta kedvesen. – Nagyon kérlek, menj holnap ismét a püspökhöz.
És Juan Diego nem vitatkozott.
Másnap a püspök házanépe még bosszúsabban fogadta az okvetetlenkedő benszülöttet. Őexcellenciájának fontosabb dolgai vannak, ma lehetetlen vele beszélni. Őindiánsága azonban konokul kitartott: neki szólnia kell a püspökkel. Nagy ingerülten ismét bebocsátották a belső udvarra. Több óra hosszat váratták. Amikor nagysokára a püspök színe elé vezették, térdre borulva, összekulcsolt kezét fölemelve, könnyek között kérlelte Zummárragát, hogy higgyen neki, és teljesítse a Szent Szűz kívánságát. A püspök meghatódott nyilvánvaló őszinteségén és mély alázatán. Alaposan kikérdezte látomásáról, és látta, hogy semmi sem szól annak hitelessége ellen. Mégis, templomot építeni egy indián puszta szavára...
– Valami jelre volna szükség, kedves fiam.
– Miféle jelet kívánsz, uram? – kiáltotta boldogan az azték. – Megyek és megmondom az Úrnőnek!
Ez a magátólértődőség meglepte a főpapot. Némi habozás után kijelentette: a Szűzanyára bízza, hogy milyen jelet ad.
Zummárraga szerepét nem szabad negatívan értékelni. Kötelessége volt a lelkek megkülönböztetése, annak eldöntése, hihet-e az ismeretlen bennszülött szavainak. Hogy mennyire nem racionalista önkénnyel viseltetett a természetfölötti iránt, azt éppen ez mutatja: nem akart diktálni az égieknek, hanem engedelmes eszközként rábízta magát a misztériumra. Ugyanakkor a racionális kontrollt is gyakorolta (teljesen indokoltan): néhány emberét Juan Diego nyomába küldte, hogy észrevétlenül kövessék, figyeljék meg, hova megy és kivel beszél. A Tepeyac közelében azonban az indián eltűnt előlük. Végigkutatva a terepet, azzal tértek haza, hogy ügyes szélhámossal van dolguk. Ám a püspök egyelőre tartózkodott attól, hogy végleg határozzon. Várt a Jelre.
Mialatt nyomonkövetői hasztalanul keresték, Juan Diego a fényes ködbe burkolózva állt, amely a mennyei jelenést körülvette, és őt is elrejtette a kémlelők tekintete előtt. Előadta, hogy nem hisznek neki, ha a Szűzanya nem ad jelet.
– Nagyon jó így – felelt az Úrnő. – Gyere vissza holnap, és megkapod a Jelet.
Csakhogy másnapra Juan Diego nagybátyja súlyosan megbetegedett, az indián nem mehetett a Tepeyacra, betegét ápolta. Úgy látszott, a nagybácsi halálán van; a következő nap hajnalán Juan Diego azért sietett el hazulról, hogy papot hívjon hozzá. A Tepeyacot, némi lelkifurdalással, de elkerülte. Megdöbbenve kellett azonban látnia, hogy az ismerős fényesség lefelé halad a dombról, és útját keresztezve eléje áll. Az indián szemközt találta magát Máriával, akivel egyelőre halasztani szerette volna a találkozást.
– Hová mégy, kedves fiam? – kérdezte jóságosan az Úrnő.
Juan Diego zavarodottan és megszégyenülten adta elő, hogy nagybátyjához akar papot hívni, ez most nem tűr halasztást, de holnap eljön újból, és a Szent Szűz rendelkezésére áll.
– Figyelj rám, kedves fiam – mondta a Hölgy szívhezszóló hangján. – Ne ijedj meg semmitől. Ne aggódj semmiért. Semmi se szomorítsa el arcodat és szívedet. Ne félj se ettől, se semmiféle más betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól. Hát nem vagyok itt én, a te anyád? Nem állsz talán az én árnyékomban, az én oltalmam alatt?
Mosolyogva hozzátette:
– Nagybátyád nem ebben a betegségben fog meghalni. Ebben a pillanatban gyógyult meg.
És Juan Diego hitt a látomásnak. Nem hívott papot betegéhez, hanem a Szent Szűz utasítását követve, fölment a Tepeyac ormára, hogy megkapja a Jelet. Meglepetésére a dombtetőn illatos virágok sokasága pompázott. Azon a köves talajon ez mindképpen csoda lett volna, de ráadásul a mexikói fennsíkon hideg december volt, és a dombon Amerikában ismeretlen virágfajták jelentek meg, köztük nemesített castiliai rózsák. Az ámuló indián kötényt formált tilmájából, és teleszedte mindenfajta virággal.
– Vidd el a püspöknek – mondta a Boldogságos Szűz. –De addig ne ereszd le senki előtt a tilmát, amíg a püspök elé nem jutsz.
December 12-e volt. Az indián harmadízben kereste föl Mexikó püspökét. Csakhogy a püspök szolgái, akik két nap előtti eltűnése óta végképp csalónak tartották, ezúttal egyáltalán nem voltak hajlandók beengedni. Könyörgött nekik, de ez mit sem használt. Ott állt a csukott kapu előtt, tilmájában a virágokkal, és nem tudott bejutni a püspökhöz.
Ami most következik, mindent fölidéz bennem, amit gyerekkoromban Coopernél és Maynál az indiánok csodálatos hűségéről és kitartásáról olvastam. A kalandregényekben ez talán idealizált, romantikus kép; Juan Diegónál viszont valóság volt. Az alázatos, de szívós indián elhatározta, hogy marad, és ha szükséges, akár egész nap is ott áll a kapu előtt. Mozdulatlanul állt, tilmája csücskeit felemelve, ölében a Jellel, halálos indián elszántsággal. Az állhatatosság eleven szobra, arccal a remény bezárt kapujának.
Juan Diego Isten embere volt. A kapunak meg kellett nyílnia.
Telt az idő. Úgy egy óra múlva valakinek mégiscsak föltűnt, hogy az indián tilmája titkot rejt. Tudni akarták, mi az; ellenállt, de rángatni kezdték; egy pillantás a virágokra, és nem volt többé akadálya, hogy a püspök elé vezessék.
A történet csúcspontja ezután következik. Juan Diego néhány előkelő úr társaságában találta a püspököt. A tolmács is ott volt. Az indián meghajolt, és elbeszélte a történetet.
– A mennyei úrnő saját kezével rendezte el a virágokat. Itt vannak. Nézzék meg és vegyék el őket.
Elengedte köpenye két csücskét. Az illat kiáradt, a virágok a földre estek. Mindenki csodálkozott. De a tekintetek nem a padlón heverő virágokra szegeződtek. Hanem a leengedett tilmára. A tilma felületén megjelent a Jel, az igazi.
Az agavérostokból szőtt köpenyen láthatóvá lett a mennyei Hölgy ragyogó képmása, úgy, ahogy Juan Diego előzőleg a Tepeyacon találkozott vele.
A püspök térdre ereszkedett. Vele a spanyol urak. A csoda megrázta Mexikóvárost. Másnap Juan Diego lovagok és papok díszkíséretében érkezett haza falujába, ahol nagybátyját – a Szent Szűz szavai szerint – teljesen egészségesen, gyógyultan találta.
Ezután már nem volt több ellenvetés a látomástól kívánt teocalli megépítésével szemben. A szentély – akkor kápolna, azóta bazilika – elkészült, és Juan Diego lett az őre. Elmélyült imádságban élt ott, a lakosság szent embernek tartotta. Mindennap résztvett a szentmisén. A püspök engedélyével hetenként háromszor volt szabad szentáldozáshoz járulnia, ami akkoriban ritka kivételnek számított. A templomot fölkereső indiánoknak saját nyelvükön beszélte el újra meg újra a vele történt csodát. Amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas, íme, megszólalt, és hangját egész Mexikó meghallotta. Szavai sasszárnyakon emelték az őslakosságot az evangélium magaslataira. A jelenés idején a meghódított benszülöttek veszedelmesen forrongtak, lázadás kitörését lehetett várni. Nem lehetetlen, hogy Juan Diego nagybátyjának „betegsége” se volt más, mint egy lándzsadöfés, amit a lázadók egy csoportja ejtett rajta, mint kollaboránson (az adatok e tekintetben nem egészen biztosak). A mennyei Úrnő szentélyének megépülése után azonban a felkelés elmaradt, és az indiánok tömegesen tértek meg. Néhány év leforgása alatt kilencmillió azték keresztelkedett meg, erejük határán túl is terhelve a misszionáriusokat. Juan Diego tanúságtétele az inkulturáció csodája. A Beszélő Sas indián mivolta természetfölötti misztériummá lényegült, a Cuauhtlatoatzin hódított.
Vannak, akik éppen az inkulturációs jelleg miatt támadják a guadalupei jelenések hitelességét. Arra hivatkozva, hogy a Tepeyac a pogány időkben Tonantzin anyaistennő dombja volt, azt állítják, hogy a guadalupei Úrnő nem más, mint Tonantzin mítoszának katolikus „átfestése”. Változó helyszínekkel és nevekkel ez a vád állandóan ismétlődik, különösen fájóan azon keresztény testvéreink részéről, akik sokszor szinte gyermekesen szószerint értik a Szentírás szemléletes, szimbolikus képeit, de ugyanakkor tagadják, hogy a Lk 1,28-ban szereplő kekharitómené (kegyben részesült, ingyen kiválasztott, „kegyelemmel teljes”) és a Lk 1,42-ben található „áldott az asszonyok között” címeknek bármilyen ontológiai tartalma volna Szűz Máriára nézve. Mária megjelenéseit démoni szemfényvesztésnek tulajdonítják, s ha kapcsolatba tudják hozni valamely pogány istennő kultuszával, úgy gondolják, már tudják is a szereplő démon nevét. Ők nem számolnak azzal, hogy mind az isteni, mind a démoni befolyások, amelyek az embert érhetik, feltételeznek egy harmadik elemet: az emberit. Isten és az ő szent angyalai, de a szentségtelen angyalok is, mindig valamely meglévő pontján érintik az embert, amely magával a teremtéssel van adva, nem pedig a kegyelemmel vagy a kárhozat erőivel. Az anyaság ilyen pont. Az életfakadás természetes csodája mélyen érint bennünket (gondoljunk az „anyák napja” laikus ünnepére), és ezt a természetes megérintettségünket mind a pogány anyaistennő-kultusz, mind a keresztény Mária-kultusz magában foglalja és értelmezi. A pogány értelmezések – az egyiptomi Ízisz, a közel-keleti Astarte-Istár, az efezusi Artémisz kultusza és hasonlók – a keresztények számára elfogadhatatlanok, a bálványimádás kategóriájába tartoznak. Ezek elutasítása után azonban még mindig visszamarad az ember természetes vágya, hogy az anyaság misztériumát a numinózum fényes felhőjébe burkolva szemlélhesse. Ezt a vágyat elégíti ki hiteles módon a katolikus-orthodox Mária-kultusz, kitöltve azt az űrt, amelyet a bálványok ledöntése hagy maga után. Tonantzin szentélyét lerombolták a Tepeyacon, de az új teocalli, amely helyébe épült, ugyanazt a természetes és önmagában jó emberi vágyat elégítette ki, amely Tonantzin istennőt is népszerűvé tette: az Anya utáni vágyat. A pogány vallásokban sok hamisság van, de azért nem minden hamis bennük. Ami pedig hitelesen emberi és helyénvaló bennük, az a keresztény hitben túláradó módon teljesül be. A mexikói indiánok megtalálták anyjukat a guadalupei Szűzben. Még sokáig használták a Tonantzin szót a kultuszhely megjelölésére, de ez a szó csak annyit jelent (gyöngéd tisztelettel): anyácska. Nem jelentette többé a nyüzsgő kígyókkal borított, vérivó termékenység-démont, hanem a tilma csodás képén megjelent szelíd Istenanyát. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni, az anyaképhez mélyen kötődő emberi tudattalan mélyvilágának nyelvén is.
Az aztékok nem ismerték a betűírást, képírást használtak. Juan Diego tilmáját az új szentélyben megcsodálva, a képből az indiánok sok mindent ki tudtak olvasni. A képen az Úrnő a Nap előtt áll: ebből az aztékok azt olvasták ki, hogy a kép Hölgye nagyobb, mint Huitzilopochtli, a vérszomjas napisten. Egyik lábát a félholdra helyezi, ami az azték főisten, a Tollas Kígyó, Quetzacoatl szimbóluma volt: ebből az indiánok látták, hogy Szűz Mária legyőzte a kegyetlen kőarcú Kígyót. Köpenyének kékeszöld árnyalata megegyezett az azték királyok ruhájának színével, ez pedig királynői méltóságra mutatott. A köpenyén szétszórt csillagok azt fejezték ki, hogy a Hölgy nagyobb hatalom az égbolt csillagainál, melyekben az aztékok szintén istenséget láttak. Alázatosan lehajtott feje, imára kulcsolt keze kifejezte, hogy maga a Hölgy nem istennő, hanem valakit imád, aki nagyobb nála. A nyakán viselt csaton látható fekete kereszt megegyezett azzal, amit a spanyol katonák zászlóin és sisakján láttak az indiánok, s ebből megértették, hogy a Hölgy a hódítók vallásának elfogadását kívánja tőlük. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni – Isten képnyelven szólt azték gyermekeihez.
A Kígyó legyőzésével kapcsolatban érdekes az új szentély spanyol nevének keletkezése. Guadalupe eredetileg egy ismert spanyolországi Mária-kegyhely neve. Helen Behrens kutatásai azt valószínűsítik, hogy a Szűzanya nauhatli nyelven így nevezhette önmagát: Coatlaxopeuh, azaz: Aki a Kígyót Eltapossa. A Coatlaxopeuh név (magyar kiejtése kb.: „kvatlaszupe”) a spanyol fülekben úgy csenghetett, mint az általuk jól ismert Guadalupe név. Ez a félrehallás lehetett forrása a kegyhely mai elnevezésének. (Guadalupe egyébként egy texasi város neve is.) A Szűz, igazolva a Coatlaxopeuh név jelentését, valóban összezúzta a tollas kőrém uralmát.
A kígyó összezúzásának gondolata tágabban is értelmezhető. Ebben a tágabb értelmezésben a kígyó a sátán, és a Szűzanya a sötétség fejedelmét tapossa el, a „protoevangélium” értelmében: „Ő széttiporja fejedet” (Ter 3,15). Csakhogy vigyáznunk kell ezzel a lelőhellyel: az „ő” névmás a bibliai szövegben hímnemű, és így nem az asszonyra, hanem ivadékára vonatkozik, vagyis nem Máriára, hanem Jézusra. A nyugati Egyházban gyakori kép, amely szerint a Boldogságos Szűz tapos az Őskígyó fejére, egy fordítási hiba folytán terjedt el, t. i. a sokáig kizárólagosan használt latin bibliafordítás, a Vulgata, tévesen nőnemű névmást alkalmaz a szóbanforgó mondatban. A Nova Vulgata, a jelenlegi hivatalos latin fordítás, már kiküszöböli a tévedést. Mindazonáltal úgy gondolom, ezt az általánosabb értelmezést nem kell elvetni a hibás fordítás miatt. Az „asszony” és az „ivadék” szerepe ugyanis szorosan összefonódik a protoevangéliumban, Mária üdvtörténeti szerepe szerves része az Úr Jézus megváltó művének, s Jézusnak a sátán fölött aratott győzelmében az egész Egyház részesedik, kiemelten Szűz Mária, az Egyház Anyja. A vicsorgó tollas kőszörny legyőzése csak a sátán minden terepen való legyőzésének 16. századi mexikói fejezete. A győzelem teljesen Jézusé, de éppen mert teljesen az övé, szükségképpen Máriáé és az egész Egyházé is, hiszen mi Krisztus teljessége vagyunk, egy testet alkotunk a Megváltóval, vele ülünk az Isten jobbján. „Nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? ... Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni?” (1Kor 6,2-3). Függetlenül tehát a közvetlen szövegértelemtől, jó helyen van ábrázolva a Kígyó a Szűz lába alatt.
Még egy adalék az inkulturációhoz. Axtilxohiti azték krónikája szerint a 15. században Texcoco azték királya szentélyt építtetett „az ismeretlen istennek, minden dolog alkotójának”, akit Tloque Nahuaque néven neveztek meg. Neve így fordítható: „aki hozzánk egészen közel van”, „aki minden dologban benne van”, vagy egyszerűen: „aki jelen van”. Másik neve, amely a nép ajkán élt: Ipalnemohuani („aki által minden él”). Nem állítjuk, hogy ezzel az aztékok eljutottak a Teremtő helyes megismerésére, hiszen Ipalnemohuaninak is bálványt állítottak, és ő is csak egyik istene volt az azték panteonnak. Mindazonáltal, ha ezek az adatok pontosak, Ipalnemohuani alakjában a Teremtő megsejtése van jelen, és a Szent Szűz szavai, melyek szerint ő Anyja „az igaz Istennek, aki által minden él”, a fejlett azték kultúrának e csúcspontjára, erre a tiszta szellemiség irányába mutató kultuszra utalnak, a zsidókeresztény monoteizmust ebben a kultúrában helyezik el. Isten nem várt a II. Vatikáni Zsinatra, hogy az inkulturáció eszközével éljen.
Juan Diego 1548. május 30-án, hetvennégy évesen halt meg. II. János Pál pápa 1990-ben boldoggá, 2002. július 31-én pedig szentté avatta – utóbbi Mexikóban történt, a Guadalupei Miasszonyunk bazilikájában. Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin emléknapját december 9-én tartja az Egyház, a Guadalupei Boldogasszony emléknapját pedig december 12-én. Előbbi az első jelenés, utóbbi a csodás kép megjelenésének dátuma.
Vannak, akik elégtelennek tartják a Beszélő Sas történetének dokumentációját, különösen hiányolják Zummárraga püspök hivatalos iratait az esetről. Csakhogy a kérdéses időszakban Mexikó papiros-mizériában szenvedett. Az Újvilágban nem gyártottak papírt, az utánpótlás Spanyolországból érkezett virtoláshajóval. Ha egyetlen hajó kimaradt vagy késett, már nehézséget jelentett az írás, emiatt csak a legszükségesebbeket tették papírra. Az ügy amúgy se szorult hivatalos eljárásra: a püspök illetékes volt a jóváhagyásra, s a nyilvánvaló csoda után ez élőszóban magátólértődően megtörtént, bármiféle további huzavona nélkül. Akik itt több dokumentációt követelnek, lebecsülik a szóbeli hagyomány értékét, márpedig az írástudatlan indián népnél az élőszó fontosabb volt bármilyen papirosnál. Helen Behrens kutató a huszadik században járt Tolpetlacban, Juan Diego falujában, s ott a lakosokkal beszélgetve az egykori események élőszóban továbbadott eleven hagyományát találta.
Mindazonáltal elegendő írásos anyag is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy biztosan kijelenthessük: Juan Diego személye és története nem mítosz, mint egyes szkeptikusok állítják. Boldoggáavatása után egy weboldal 34 írott dokumentumot sorolt föl, amelyek történetiségét igazolják. Ezek közül a legnevezetesebb a kortárs azték tudós, Don Antonio Valeriano, Montezuma császár unokaöccse nauhatli nyelven (de latin betűkkel) írt emlékirata, a Nican Mopohua. Valeriano személyesen ismerte Juan Diegót és nagybátyját, és művét 1540 és 1550 között írta meg. Ugyanazt a csodákban gazdag történetet, amelyet fentebb elbeszéltem. Egykorú tanúság, maga a Beszélő Sas írhatta volna.
Ha tudott volna írni.
De a legékesebben szóló bizonyíték maga a tilma, amely ma is megvan. Az agáve-rostokból szőtt anyag élettartama mintegy húsz év. Juan Diego tilmája kivétel. Több mint négyszázhetven év alatt nem ment tönkre, nem rohadt szét, mint annak természetes úton történnie kellett volna. A csodás virágok elenyésztek, de a tilma megvan. És ott a rajta lévő színes kép – a tudósok, akik megvizsgálták, nem tudnak természetes magyarázatot adni keletkezésére. Félreértés ne essék: vannak kétségtelenül festett részek is a tilmán, ezek azonban feltehetően későbbi sérülések vagy foltok javítgatására keletkeztek, és a felületnek csak kis részére terjednek ki. Az eredeti kép azonban nem festmény. Nincsenek rajta ecsetvonások, és sem az anyag szálain, sem azok belsejében nem található semmiféle festékanyag. A guadalupei kegykép: csoda.
Fokozza a csodát, hogy fölfedezték: erős nagyítással a tilmán lévő kép szemében három arc tükröződik, Juan Diego, a tolmács Juan Gonzales és az események idején frissen kinevezett mexikói kormányzó, Ramirez y Fuenleal arca. (Őket festmények nyomán azonosították.) Kísérleti tény, hogy a szemben tükröződnek az arcok, de döbbenetes, hogy a kép szeme úgy viselkedett, mint a szobában tartózkodó élő személy szeme. A kis falusi indián köpenye hozzánk, a természettudományos kor gyermekeihez is beszél.
Juan Diego jelentéktelen személye éppen jelentéktelenségében vált jelentőssé. A Beszélő Sas, mély alázatában, eléggé semmivé vált ahhoz, hogy rajta keresztül az Ige beszéljen. Az Ige, amely kezdetben volt, és Istennél volt.
Az Ige, amely Isten maga.
