Egyesülés Istennel – A határok áttörése – Bár testvérem lennél –
A kácsi lelkigyakorlat – Hét Láng Közösség – Toronto Blessing – Alapelvek –
Isten bolondjainak romantikája

A lélek sötét éjszakája, ha valaki bátran és nagylelkűen viseli el, az Istennel való egyesülés csúcsaira vezet. A végső fázisban, Avilai Teréz hetedik lelki lakásában, állandóvá válik Isten jelenlétének élménye. Ilyenkor a lelket már csak vékony fátyol választja el Isten színről színre látásától. Az ember képes ugyan szenvedni, de ez csak lelkének külső rétegeit érinti. Legbelül a lélek állandóan boldog. Itt már egyensúly uralkodik, az isteni érintés olyan mélyre vonul, ahol nem fosztja meg az érzékeket normális működésüktől. Az ember túljutott a tisztítótűzön, csak az utolsó simítások vannak hátra, hogy alkalmas legyen belépni a mennybe.

Minderről illetéktelenségem teljes tudatában szólok. Nyomorúságom poklából, hűtlenségem szakadékaiból kiáltok a csodálatos Istenhez, aki ilyen magaslatokra hívja az embert. Részemről ezeknek soha a közelében sem jártam. Ízleltem az Ő imádásának édességét, de megrekedtem az aktív tisztulás műveleteiben. Szégyenletes botorkálásomnak mégis van némi haszna. Tapasztalatból tudom, hogy az imádás nem valamilyen kitaposott ösvény követése, hanem forgószél és fuldoklás. Az imádásban nincsenek előre kimért határok, körülrajzolható formák; nincs útvonal és nincs térkép. Isten mozsárban töri össze elképzeléseinket. Nem lehet Isten imádását olyan keretekbe helyezni, amelyek a nyárspolgár számára elfogadhatók. A Kedves elvárja, hogy ne legyünk tekintettel másra, mint őrá magára.

Az életszentség botrány. Bosco Szent Jánost egy alkalommal elmegyógyintézetbe akarta szállítani két jóindulatú paptársa, mert olyan álmai voltak, amelyek nem fértek bele a nyárspolgári várakozásba. Lisieux-i Szent Teréz, megszegve a protokollt, megszólította a pápát a csoportos kihallgatáson, hogy kierőszakolja felvételét a Kármelbe. Az isteni bölcsesség a bolondság formáját öltötte magára; ami száz eset közül kilencvenkilencben bolondság lett volna, a századikban, Isten kifürkészhetetlen tetszéséből, emberfeletti bölcsességnek bizonyult. Az életszentség botrányos, mint a szerelem.

Az Énekek énekének menyasszonya így énekel:

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék,
megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.
Magammal vinnélek, elvezetnélek
anyám házába, aki nevelt engem,
itatnálak fűszeres borral,
gránátalmáim mustjával.
(Én 8,1-2)

Ismételten emlékeztetek arra, hogy nem erkölcstani traktátust olvasunk. A menyasszony szenved az emberek megvetésétől, szerelmének botrányos voltától. Mindenkinek, aki komolyan ráadja a fejét Isten imádására, át kell élnie ugyanezt. Az emberek elfogadnak egy olyan kereszténységet, amely csak a vasárnapi misében különbözik a világ értékrendjétől. De sem a templomba nem járók, sem a templombajárók nem fogadnak el egy olyan kereszténységet, amely szédület és bűvölet, kaland és kockázat, vakmerő halálugrás a megfoghatatlan szeretet ismeretlen mélységeibe. Annak idején Jézusról is az a hír terjedt el, hogy megháborodott.

1989-ben egy csapat fiatalt vittem nyári lelkigyakorlatra, többségükben tinédzsereket. A helyszín a kácsi plébánia volt, mely akkor üresen állt, egy jóbarát szomszéd plébános látta el, aki rendelkezésünkre bocsátotta a lelkigyakorlat tartamára. Voltak már felnőtt munkatársaim, akik ismerősek voltak a pünkösdi tapasztalattal. A programnak ezt a címet adtam: „Menj be Urad örömébe”. Magamban izgultam, vajon ezek a fiúk és lányok – többségükben fiúk voltak – csakugyan bemennek-e az Úr örömébe a lelkigyakorlat folyamán.

Igen, bementek. Beszéltem nekik a megtérésről és a Szentlélek-keresztségről. Úgylátszik, komolyan vették, mert amikor sor került a gyóntatásra, bár hangsúlyoztam, hogy nincs kényszer, egymás után jöttek gyónni, sokan életgyónást végeztek. Mielőtt még végeztem volna a gyóntatással, már hírnök jött s pihegve szólt, hogy odafönt a templomban nagy dolgok történnek. Odafönt, mondom, mert a templom egy dombon állt, ahova a plébániáról lépcsőn lehetett fölmenni. Mire végeztem és én is fölmehettem, már a lépcsőn lehetett hallani, hogy csakugyan történik odabent egy és más. A kiáltozástól „megrendültek a küszöbök alapjai”, mint Izajás prófétánál olvassuk (Iz 6,4). Nem a szeráfok voltak, hanem az én kis csapatom. Miközben én a gyónókkal voltam elfoglalva, munkatársaim biztatták a többieket, hogy kérjék a Szentlélek kiáradását, és a Szentlélek eljött. A fiatalok átélték a mennyből szállt tűz érkezését, átélték a lényük mélyén végbemenő kommunikációs robbanást, és dicsőíteni kezdték Istent, mint az első keresztények a jeruzsálemi pünkösdkor. Ott térdeltek a szentélyben az Oltáriszentség körül, fürödtek a szeretetben és örömben, és boldogan énekelték a karizmatikus megújulás dalait. Annyira túláradt bennük a Szentlélek öröme, hogy amikor szóbahoztam a nap befejezését, a teljes meggyőződés hangján mondták: „Ugyan már, ma nem fekszünk le.” Én mégiscsak kierőszakoltam a lefekvést, de amikor hazafelé utaztunk, nem tudtam megakadályozni, hogy a vasútállomást és a vonatot is fölverjék dicsőítő énekeikkel.

A lelkesedés hetei következtek. Azt gondoltam, minden hívő csak örülhet a változásnak, ami a fiatalokban végbement. Nos, nem örültek. Botránkozást kaptam, értetlenséget, félremagyarázást, felelősségre vonást, kritikát. Rossz néven vették, hogy megbolondítottam a fiatalokat. De nem ez volt a fő fájdalmam. A nagy fájdalmat az jelentette, amikor látnom kellett, hogy a fiatalokban kialszik a lelkesedés; amikor egy kérdőívben közösségünk egyik tagja arra a kérdésre, hogy mi a legkedvesebb időtöltése, azt válaszolta: „a sörözés”. Nem azonnal történt ez, s a Hét Láng Közösség kiformálása után egy darabig még kontemplatív élettel is kísérleteztünk (vidéken, Kosdon), majd azzal tértünk vissza Budapestre, hogy ott evangelizációs központot hozunk létre. Ezzel a tervvel végződik A lángoló Isten c. könyvem. A Bibliából ezt az üzenetet kaptuk: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned” (Csel 9,6). Megmondták, de az nem evangelizációs centrum létesítése volt; azt megcsinálták mások, sokkal jobban, mint mi valaha is tudtuk volna csinálni; a közösség létszáma lecsökkent, csak egy elszánt mag maradt belőle. Ez a kis társaság világosan látja, hogy fennállásunk célja: Isten imádása. Bármilyen élethelyzetben, akár a házas, akár a celebsz életúton, ez az életformánk. S ez aztán végképp botrány; ha valahol valami hasznos célért imádkoznak, azt a keresztény köztudat még elfogadja, ha nem is kér belőle magának; ám az imádás mint önálló cél csodálkozó tekinteteket és értetlen elhallgatást vált ki. „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1Kor 4,10); olyanok vagyunk, mint Oszlopos Simeon, aki oszlopot készített magának, hogy a világtól elszakadva annak tetején élje le életét, egyedül Isten imádásával törődve; csakhogy közben mi benne élünk a világi teendők és gondok sűrűjében; paradoxon, mondhatja bárki, de ez a paradoxon annak a véges lénynek paradoxona, aki a Végtelen szakadékába veti magát; nevetséges, mondhatja bárki, de mi nem bánunk egy kis nevetséget Istenért.

Érdemes lesz itt kitérni a szent nevetés jelenségére és egyéb szokatlan manifesztációkra, amelyeket sokan botrányosnak találnak. Dr Rodney Howard-Browne dél-afrikai pünkösdi családban nőtt föl, az élő hit atmoszférájában. Gyermekként szemtanúja volt annak, hogyan gyógyult meg édesanyjának törött karja prédikátoruk imájára. Mint fiatal evangelizátor, 1979-ben imádság közben tapasztalni kezdte a nyelvek adományát, továbbá könnyeket, nevetést, remegést, amit Isten jelenlétének és szeretetének erős érzése kísért. Nagy erővel prédikált Dél-Afrikában, majd 1987 decemberében az Egyesült Államokba tette át evangelizátori szolgálatának színhelyét. Az 1989-es év kezdetétől a Szentlélek erőteljes kiáradása jellemezte összejöveteleit. A résztvevők osztoztak a prédikátor tapasztalatában. Sokan közülük a földre estek Isten ereje alatt.

Az ilyen jelenségek se nem abnormálisak, se nem hallatlanok. Sírás (2Krón 34,27), remegés (Jer 23,9), nevetés (Lk 6,21) és elesés (Jn 18,6) teljesen biblikus és a különböző korok misztikusainak ismerős jelenségek. Az a radikális mód, ahogy tömegmegnyilvánulásokon előfordulnak, meglepő vagy akár sokkoló lehet, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ősegyházat pünkösd napján részeg társaságnak nézték (Csel 2,13). Amikor fenntartás nélkül Jézus Krisztusnak adtuk magunkat, testünket-lelkünket igazi radikalitásban szolgáltattuk ki Istennek – a Szentléleknek pedig más tervei lehetnek, mint mesterségesen felöltött méltóságunk ápolgatása.

Hasonló jelenségek az 1980-as évektől fogva világszerte fellépnek. Szélesebb nyilvánosságuk 1994 januárjából, Torontóból (Kanada) származik. 1994 januárjában a Toronto Airport Christian Fellowship (akkori nevén Toronto Airport Vineyard Church) alapítója és pásztora, John Arnott, meghívta prédikálni Randy Clarkot, aki korábban Argentinában evangelizált. Randy összejövetelein az emberek nagy számban kezdtek a földre esni, rázkódtak, sírtak és leküzdhetetlenül nevettek, miközben új szabadságot és mély belső gyógyulásokat tapasztaltak. Isten friss ereje érintette, sőt meg is részegítette őket.

Az esemény híre elterjedt. A Toronto Airport templom látogatott lett. Ellie Mumford, egy brit pásztor felesége, elment oda 1994 májusában, és az új élmény rajta keresztül drámai módon érintette a Holy Trinity Brompton londoni templomot, majd sok különböző felekezetű templomot az Egyesült Királyságban. A brit sajtó nevezte el a jelenséget Toronto Blessingnek, torontói áldásnak.

Emberek ezrei és ezrei érkeztek Torontóba az USA minden tájáról és mindenhonnan a világból. A Szentlélek fantasztikus erejét és jelenlétét tapasztalták, olyan sokkoló megnyilvánulások kíséretében, amelyek a jelenséget vitatottá tették. A Toronto Blessing, amelyet Revival (Újjáéledés, nálunk használt szóval: Ébredés) vagy River (Folyam) néven is emlegetnek, átlépett a felekezeti határokon és korunk élő kereszténységének egyik fontos tényezője lett. Életre szólította a híres Brownsville Revivalt (Pensacola, Florida, USA), amelyben hatalmas tömegek adják életüket Jézusnak. Gyümölcsei: bűnbánat, mélyebb hit, szabadulás démoni befolyásoktól, új lendület az evangelizálás munkájában. Ezek a fejlemények hiteles ébredésről tanúskodnak. Ugyanakkor a River számos kritikusa hamis ébredésről beszél. Bizonyos jelenségek tagadhatatlan furcsasága ellenállást ébreszt. Nehéz elfogadni Isten szeretetét, amikor áttör az emberi szabályozás határain. Az emberi szeretet kreatív; de Isten szeretete kreáció, teremtés. Ő megteremti azt, amit szeret bennünk. Isten szeretete emésztő tűz, és egyszersmind leírhatatlanul gyöngéd. „Ha ez nem múlik el, belehalok” – mondja a misztikus ennek a félelmetes szeretetnek égető ölelésében – , „de nem akarom, hogy elmúljék”. Milyen drog lehetne részegítőbb? Miféle szerelem tudna jobban forradalmasítani? Ez a szerelem könnyen lehet botrányos. Isten szerelmét megvetik. Azokat, akik elfogadják, extravagánsnak, sőt démonizáltnak mondják.

Csak az imént idéztük:

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.
(Én 8,1)

Természetesen szükség van józan megkülönböztetésre. Isten szeretetének korlátozás nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy kritikátlanul nélkül magunkévá teszünk bármilyen lelki jelenséget.

A lelkek megkülönböztetése a Szentlélek adományainak egyike (1Kor 12,10). Működik bennünk mint logikus gondolkodásunk isteni vezetése és mint lelki intuíció. A Lélek kenetének befolyása alatt békességet érzünk, amikor Isten dolgaival találkozunk, és nyugtalanságot, zavart, amikor a sátán műveivel szembesülünk. Minden keresztény tevékenység során szükségünk van a megkülönböztetés ajándékára, mert „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

Napjaink keresztény nyilvánossága tele van a Toronto-típusú ébredés elleni tiltakozással. A szerzők visszataszító jelenetekről beszélnek, nyílt színen maszturbáló emberekről, a látogatókat megtámadó démonokról. Természetes, hogy amikor és ahol ez így van, a dolog nem származhat Istentől. De úgy gondolom, a visszaélések nem tehetik tönkre magának a mozgalomnak a hitelét. Ezek olyankor fordulnak elő, amikor az emberi psziché foglalja el Isten Lelkének helyét. Ennek a hamis felcserélésnek veszélye állandóan fennáll minden karizmatikus tevékenység során, és csak józan éberség és hozzáértő vezetés óvhat meg tőle. Mindazonáltal értelmetlennek tartom azt a feltevést, hogy az Úr őszinte és komoly keresői az isteni kegyelem helyett démoni erőben részesülnének. Talán a mennyei Atya követ ad gyermekeinek, amikor kenyeret kérnek tőle? „Senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3).

Túl ezen az egyszerű logikán, anélkül hogy résztvevője volnék a mozgalomnak, sokat olvastam ezekről a jelenségekről, és közben imádkoztam. Azt találtam, hogy az ellenséges tanúságtételek gyakran sértődöttséget árultak el a szerzők részéről korábbi egyházi vezetőikkel szemben, és így inkább emberi fájdalmakról tettek bizonyságot, mint a megkülönböztetés isteni ajándékáról. Amikor viszont Toronto Blessing tanúságtételeket olvastam, a Szentlélek öröme töltött el. Greg Makeham (Perth, Australia) cikkei és weboldalai számomra rendkívül meggyőzőek voltak; olyan világosan tanúskodtak a jó gyümölcsökről, hogy ezt döntő érvnek tekintem.

A Toronto Blessing Istentől való. Mint Isten sok más ajándékával, vissza lehet élni vele. Ha őrizni akarjuk az egyensúlyt és nem megengedni az Ellenségnek, hogy kiforgassa összejöveteleinket, három alapelvhez kell ragaszkodnunk.

(1) Egészséges tanítás, középpontban a megfeszített és föltámadt Úr Jézussal.

(2) A manifesztációkat nem szabad célnak tekinteni, csupán eszköznek a cél elérésében. A cél Isten dicsősége és az emberek üdvössége.

(3) Elengedhetetlen az irányítás, a rend és a fegyelem. „Minden tisztességesen és rendben történjék” (1Kor 14,40).

Ha megfeledkezünk ezekről az alapelvekről, az először hisztériához, később démoni támadásokhoz és hamis tanításokhoz vezet. Ha ezt a hármat megtartjuk, az az egyensúly megőrzését jelenti. A lelki megnyilvánulások sosem tisztán isteniek. Jelen van bennük az emberi lény is, a hús és vér, amely a maga módján reagál, sőt manipulálható is. Nekünk a szellemi tartalmat kell keresnünk.

Tehát nem a józanság ellen szólok. A nyárspolgári szűklátókörűséget azonban nem tartom elfogadhatónak ott, ahol a Határtalan tépi föl határainkat. A szerelem, mint a Sir Hasirim mondja, fűszeres borral itat.

Isten bolondjainak romantikáját sejteti kissé Mandarin c. versem. Tudom én, hogy a mandarinok helyett ma már párttitkár van Kínában, s hogy a kínai nem egzotikum többé, a szomszéd boltos is kínai – e vers egzotikuma és iróniája (öniróniája) mégis, minden komolytalansága mellett is, kifejez valami komolyat.

Ó nézd, a bolond mandarin,
kezében sír a mandolin,
cifrázza, mint egy trubadúr,
míg elpattan a buta húr,

akkor egy sarokba vonul,
hullatja könnyét szótlanul,
könnyei közt föl-fölkacag,
nézd a lírai szamarat,

árnyéka sérti a falat
s nincs betevője egy falat,
húrok nélkül is lírai,
szerelmes, bolond kínai.