Az Istenben elmerült lélek élete nem változatlan békesség és zavartalan gyönyörűség. Mint már röviden megemlékeztem róla, a krisztusi élet harc. Harc, de nem emberi erők ellen; mint az efezusi levél mondja, nem a „vér és a test” ellen.

Erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében! Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét (Ef 6,10-17).

Péter első levele pedig így figyelmeztet bennünket:

Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen (1Pt 5,8-9).

A bukott angyalok vagy démonok, és fejedelmük, az ördög vagy sátán, nem mitológiai figurák, hanem félelmetes valóságok. Jézus második eljöveteléig hatalmuk van a földön, hogy az embert támadják és ártsanak neki, bár mindig csak abban a mértékben, amennyire Isten megengedi; ő ugyanis nem enged bennünket erőnkön fölül megkísérteni. „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek” (1Kor 10,13). A győzelemhez azonban szükséges a Jézus Krisztusba vetett hit. Ő a kereszten már győzelmet aratott a sötétség hatalmai fölött, s ha hittel ebbe a győzelembe kapcsolódunk, a sátán nem tud erőt venni rajtunk.

A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem hozzáférhető a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá. Ezért az ő legfőbb célja az, hogy halálos bűnbe vigyen bennünket, amely Isten elveszítéséhez, örök kárhozathoz vezet. De igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud, éspedig nagy ravaszsággal, perverz intelligenciájának teljes bevetésével.

A bűnön kívül a sátán és a démonok minden egyéb befolyása kizárólag a testre vagy/és a pszichére terjedhet ki.

Fokozata szerint hármas lehet:

1.) a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbálja megszerezni: ez a démoni támadás (circumsessio);

2.) a démon már valamilyen hatalmat gyakorol az ember fölött, de az ember személyisége még nem szorul háttérbe: ez a démoni behatolás (obreptio);

3.) a démon olyan erős hatalmat gyakorol az ember fölött, hogy az ember személyisége háttérbe szorul a démoni személyiség mögött: ez a démoni megszállás (obsessio).

Mindezeknek további aleseteik vannak, amelyeket Kerub c. könyvemben részleteztem. A démoni behatolást szokás megkötözöttségnek is nevezni, ám ezt a kifejezést részemről nem szívesen használom, egyrészt mert modoros (miért nem egyszerűen kötelékről beszélnek?), másrészt pedig, mert a harmadik fokozatra jobban illik, mint a másodikra: a megszállt ember az, aki igazán meg van kötözve. A második fokozatra az jellemző, hogy a démon már nemcsak kívülről támad, hanem belülről is, személyiségünk egy részterületét már hatalmában tartja, de az eredeti személyiség még érvényesül, a démon csak gyöngíteni tudja szabadságunk érvényesülését, megszüntetni nem.

A megszállottság – Istennek hála, ritkán előforduló – eseteivel itt nem foglalkozunk, ezekről a Kerubban írtam. Foglalkoznunk kell azonban a démoni támadás és behatolás jelenségeivel; ezekkel a lelki életet élő embernek feltétlenül számolnia kell.

Démoni támadásról akkor beszélünk, ha a gonosz léleknek semmiféle hatalma nincs rajtunk, de nyugtalanít, zaklat, bűnre csábít, hogy mégiscsak hatalomhoz jusson fölöttünk. Tipikus jelenség például, hogy az imádkozó ember fejében istengyalázó gondolatok kezdenek rajzani. Ő maga nem akar káromkodni, semmi sem esik távolabb tőle, de ezek a gondolatok megzavarhatják, szorongást kelthetnek benne; azon kezdhet töprengeni, nem egyezett-e bele a káromlásba és így nem esett-e súlyos bűnbe. Különösen gyakori ez a jelenség olyankor, amikor valaki szentáldozásra készül, főképpen, ha már beállt az áldozók sorába. „Ki kell lépned a sorból és visszamenned a helyedre – sugallja ilyenkor a hazugság atyja – , mert halálos bűnben vagy, nem szabad áldoznod.” Az illető ezt persze nem meri megtenni, hiszen nevetségessé válna, meg aztán érzi valahol, hogy amit a kísértő súg, az nem reális, hogy aggályai megalapozatlanok; mégis rossz érzésekkel fogadja az Úr testét, és nem nyugszik, amíg meg nem gyónja, hogy talán szentségtörően áldozott. Ezzel a gonosz lélek elérte célját, sikerült megzavarnia az Úrral való egyesülés örömét, sőt máskor talán azt is ki tudja vinni, hogy áldozata távol maradjon az Oltáriszentség vételétől.

Nagyon világosan le kell azért szögeznünk, hogy hasonló esetekben az illető semmiféle bűnt nem követett el, az istenkáromló gondolatok nem az ő szabad döntéséből fakadtak, hanem a gonosz lélek zaklatásai voltak. Az igazi kísértés nem is a káromkodásra szólt, hanem a félelemre. Ilyenkor az egyetlen helyes viselkedés: nem ijedezni, nem hallgatni a félelem hangjára. Természetesen megpróbálhatjuk elzavarni a kísértőt: „Káromlás lelke, távozz Jézus nevében” vagy hasonló szavakkal; de nem biztos, hogy ez azonnal sikeres lesz, és az eredmény mindenképpen viaskodás lesz az Istennel való egyesülés békéje helyett. Sokkal helyesebb pozitív szavakat mondani, például: „Szeretlek, Uram”, „Jézusom, tied vagyok”, és a démoni támadással semmit sem törődni. Feltétlenül menjünk áldozni, nincs okunk rettegni attól, hogy elveszítettük a kegyelmi állapotot. Az ilyen aggodalmakat vessük meg, mert a gonosztól származnak.

Amikor kevésbé drámai a helyzet, és imádságban együtt vagyunk az Úrral, megtehetjük, hogy megtiltjuk a gonosz lelkeknek a zaklatást, Jézus nevében és Jézus vérének erejével, s egyúttal kérjük az Urat és a szent angyalokat, hogy vegyenek körül bennünket oltalommal. Ne ijedjünk meg azonban attól, ha az ilyen szabadító imádság nem lesz azonnal hatékony, hanem csak fokozatosan. Mint már említettem, a hegyek gyakran csak lassan mozdulnak el. A démon makacs, kitart, amíg imádságunk túlereje nem kényszeríti állásainak feladására. Az erős fegyveres őrzi házát, amíg a nála erősebb el nem veszi fegyverét. Semmiféle alku vagy kiegyezés nem lehetséges a tisztátalan lelkekkel, kizárólag a könyörtelen túlerő használ, márpedig imádságunk ereje csak fokozatosan növekszik a kellő szintre. Az imát nyugodt hangon végezzük, a gonoszt ne szidalmazzuk, viszont ne is inogjunk és ne habozzunk. Pszichikailag érezhetünk bizonytalanságot, de szavaink legyenek határozottak, a hit hatalmát fejezzék ki. Mint a Péter-levél tanít, erős hittel álljunk ellen az ördögnek. „Jézus legyőzött téged, tudod, hogy veszítettél, távozz.”

Bárkinek szabad így imádkoznia? Igen, bárkinek, aki Jézushoz tartozik. Vigyázzunk azonban: tegező formában csak akkor szólíthatjuk meg a démonokat, ha egyedül vagyunk vagy csak csöndben, magunkban imádkozunk. Ha mások jelenlétében hangosan tennénk, az már exorcizmus volna, amire az Egyház törvényei szerint nincs felhatalmazásunk. Ilyenkor is megtehetjük viszont, hogy harmadik személyben imádkozunk a démon távozásáért: „Mennyei Atyám, Jézus nevében és az ő drága vérének erejében hittel kérlek, távozzon el tőlem a káromlás lelke és minden más tisztátalan lélek.” Az Istenhez intézett kérésként saját szavainkkal elhangzó szabadító imát az Egyház nem tekinti hivatalos exorcizmusnak, hiszen akkor a Miatyánk is tilos volna: „Szabadíts meg a gonosztól.” Minden hívőnek szabad és szükséges is a gonosz hatalmak távozásáért imádkoznia.

A káromló gondolatok jelensége csak egyik esete a démoni támadásnak. Vannak külső támadások is, amikor például – bármilyen nehéz is elhinni – a démon kővel hajigál, vagy felhív valakit telefonon. Ám az ilyen mutatvány ritka és nem is túlságosan veszélyes. Ilyen támadások ellen hatékony fegyver a szenteltvíz, azt nem állja az ördög. Sokkal súlyosabb formája a támadásnak a belső kísértés, amikor a psziché hajlandóságát fölhasználva a démon bűnre ösztönöz. Előfordulhat, hogy valakit buzgó imádság közben szexuális kísértések rohannak meg. A gonosz ezzel meg akarja zavarni és elfordítani Isten imádásától. Ilyenkor nem szabad megrémülni, és folytatni kell az imádságot. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy a kísértés ebben az esetben csak részben származik a bukott angyaltól. Alapja saját pszichénkben van, amelyet át- meg átjárnak a rendetlen vágyak. Mint Keresztes Szent János hangoztatja, a kezdők imájában mind a hét főbűn jelen van. Az ú. n. főbűnök voltaképpen nem bűnök, hanem a bűnök pszichológiai gyökerei, árnyékszemélyiségünk tulajdonságai, az emberi lélek mélyén megbúvó bűnös hajlamok. Ezek egyike a kéjvágy, vagy klasszikus néven bujaság. Amíg a belénk öntött szemlélődés utáni vágyat az érzéki élvezetkeresés diktálja, bizony a kéjvágy érvényesül bennünk, és nem az Isten iránti tiszta szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem szeretjük Istent, de igenis jelenti azt, hogy az Isten iránti szeretetünknek még keresztül kell mennie az önmegtagadás, a lelki szárazság és egyéb szenvedések tisztítótüzén, amelyek során megtanuljuk őt önmagáért szeretni. Ugyanígy az emberszeretet is magában hordja kezdetben a tisztátalanság csiráit, s egy szelleminek indult lelkiatya-lelkileány viszony könnyen megy át érzéki férfi-nő kapcsolatba, ha nem használunk erélyes óvintézkedéseket. A sátán tervezi ezeket a kisiklásokat és megszervezi a csapdákat, de a bűnök gyökere bennünk van, ezeket a problémákat pusztán szabadító imával nem lehet megoldani. Önfegyelmet kell gyakorolni, és elszenvedni a tisztulás fájdalmát.

A démoni támadás után most szemügyre vesszük a démoni behatolás jelenségét. Erről akkor beszélünk, amikor az ember eredeti személyisége még érvényesül, de valamilyen testi vagy pszichikai területen már a démon uralkodik. Folytatva a káromló gondolatok példáját, tudnunk kell, hogy ezek elsősorban azokat zavarhatják meg, akik alkatilag hajlamosak a kényszerességre. Amennyiben a kényszeresség olyan mértékben eluralkodik az emberen, hogy a lelkiismeret egészséges értékítéleteinek helyét kényszeres félelmek veszik át, megszületik az aggályosság jelensége. Ez a kényszerneurózis egy formája, de egyszersmind tipikus esete a démoni behatolásnak is. A bukott angyal eltorzítja a lelkiismeret ítéleteit, félelmek, szorongások veszik át az uralmat, s miközben pszichiátriai jelenséggel állunk szemben, mögötte ott van a hazug lélek, amely a szerető Isten arcát félelmes szörnnyé torzítja, akitől rettegni kell. Az aggályos ember nem mer áldozni, irreális bűnöket gyónik, a kóros bűntudat úgy áll benne, mint az éles kés. A szabadító ima ilyenkor önmagában nem elég, belső gyógyulásra is szükség van, amit csak azzal lehet elérni, ha a szenvedő megtanul kényszeres félelmei ellen cselekedni: bátran járulni szentáldozáshoz, elhagyni gyónásából a szorongás-diktálta elemeket, akár még azon az áron is, hogy valódi bűnöket se gyónik meg (ami egyébként nem valószínű, mert az aggályos nem elég szabad arra, hogy halálos bűnt kövessen el). Isten nem a bűnvallomás teljességét kívánja az ilyen lélektől, hanem a feltétlen bizalmat és a lelkivezetőnek való készséges engedelmességet. Igen, „engedelmességet”, mert bár a lelkivezető nem elöljáró, ilyenkor más nem segít. Aki nem tud szót fogadni és a lelkivezető értékítéletét tenni saját értékítélete helyébe, megmarad betegségében. A gőg a veszte.

Az aggályosság csak egyetlen példa. A démoni behatolásnak számos formája van, testi és lelki problémák, nyugtalanságok, félelmek, álmatlanság, kényszerek. Különösen kiteszi magát ezeknek az, aki okkult dolgokkal, mágiával foglalkozik. Ezek démoni hatalmakkal hozzák kapcsolatba, amelyek behatolnak pszichéjébe és lerombolják életének harmóniáját. Ellent kell mondani a mágiának, mintegy fölmondani az ördöggel kötött szövetséget, megsemmisíteni a mágikus könyveket és tárgyakat, bűnbánatot tartani és szabadító imát végezni. Jó, ha csoport imádkozik az ilyen személyért. Nagyon valószínű, hogy egyszeri imádság nem lesz elegendő, a démonok megkísérlik a visszatérést, és a mágikus magatartásnak is maradnak bizonyos mozzanatai a lélekben, amelyeket fokozatosan kell felszámolni. Ha valaki a mágiával való szakítás után őszinte, mély imaéletet kezd, a Szentlélek fokozatosan rá fog mutatni a még tisztázandó területekre. Bizony, harc ez, amelyben nem is mindig kerülünk egyhamar felül, de minthogy Jézus Krisztus már teljes győzelmet aratott a kereszten, számunkra is csak idő kérdése a végső győzelem.

Ezek után más szemmel fogjuk nézni az imádkozó ember magányát. Az imádás csöndjéből isteni erők törnek fel, amelyek kiáradnak a világra és visszaszorítják a sátán hatalmát.

A Sir Hasirimban a Vőlegény így szólítja a menyasszonyt:

Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében,
hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
mert a te szavad édes,
és oly bájos az orcád!
(Én 2,14)

Közvetlenül ezután pedig a rókák elleni harcra való felszólítás következik:

Fogjátok el nekünk a rókakölyköket,
mert feldúlják a szőlőt,
pedig a szőlőnk már virágzik!
(Én 2,15)

Harc ez; a szőlőnket dúló rókakölyköknek se szeri, se száma; de ezt a harcot nem kapkodva, lihegve, békétlenül kell megvívnunk, hanem a sziklaüregben, a kőszál rejtekében fészkelő galamb békességében. „Hadd halljam hangodat!” A vadgalamb búgjon, az ember imádkozzék, mindenekelőtt dicsőítse Istent, és a keselyűként lecsapó ellenséges erőket szét fogja szórni a Szentlélek szele.

Ezt a helyzetet írja le Búgó, bűvölő c versem, amelynek mottója is ez: „Te, galambom a sziklaüregben, a kőszál rejtekében” (Én 2,14).

Búgó, búvó, bűvölő –
honnan hív a hang?
Szirt szorítja, sziklakő,
vérző vadgalamb,
halkan hódít, hívogat,
kínja érti kínomat,
búgó, bűvölő.

Komor égen keselyűk,
komor szíven árny,
kondor-karmok mindenütt,
rejtőzz, gyönge szárny –
föl ne röppenj, vadgalamb,
karmok várnak fönt, alant,
komor keselyűk.

Búgj csak, bújj csak, vadgalamb,
varázslat a dal –
sziklaszirtben szél fogant,
támad a vihar –
szárnya-tépett keselyűk
menekülnek mindenütt,
labdázik a szél velük,
búgj csak, vadgalamb.