Szentlélekben megkeresztelkedni – Alámerítés – Hét bibliai lelőhely – Messiási mű – Pünkösd – Beavatási szentségek – Jézus egy dolgot csinál – Hatékony bérmálási kegyelem –
Tengernyi víz sem tudja eloltani

A nyelvek adományán kívül, amivel legutóbb foglalkoztunk, van egy másik gyakran emlegetett fogalom a pünkösd-mozgalomban vagy karizmatikus megújulásban, amely a hagyományhű katolikus fülének szokatlan és gyanús, ez pedig a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” fogalma. Gyakran nevezik egyszerűsítve „a Szentlélek keresztségének”, jóllehet ebben a formában a Szentírásban nem szerepel. Főképp ez utóbbi alakban könnyen azt a benyomást keltheti, hogy valamiféle „nyolcadik szentségről” van szó, amit a katolikus Egyház nem ismer. Vegyük még hozzá, hogy pentekosztalista részről elhangzanak olyan kritikus észrevételek is az általunk gyakorolt keresztség szentségével szemben, hogy az csak „János keresztsége”, és nem közli a Szentlelket. Mi, katolikusok, hisszük azt, hogy az Egyházunkban gyakorolt vízkeresztség valóban közli a Szentlelket a megkeresztelt személy megszentelésére, ezért aki ezt a keresztséget érvényesen és akadályt nem állítva vette, az csakugyan Isten gyermeke lett, Isten temploma, a teljes Szentháromság lakóhelye. Mármost, ha ezt igazán hisszük, miképpen beszélhetünk a „Szentlélek keresztségéről”, mint a vízkeresztségtől különböző eseményről?

A problémát elsősorban a „keresztség”, „keresztelni” szó okozza, amely a mi fülünknek a hét szentség egyikét asszociálja, de eredetileg csupán annyit jelent: fürdő, fürdetni. A baptizó görög ige jelentésében nem szerepel a „kereszt”. A magyar nép vízzel keresztalakban történő leöntés formájában ismerte meg az újjászületés szentségét, feltehetően ezért adta neki a „keresz­telés” nevet, de a görög szó eredetileg alámerítést, fürösztést, mosdatást je­lent. Azok a szabadegyházak, amelyek ragaszkodnak hozzá, hogy csak a bemerítéssel történő keresztség fogadható el, kizárólag az alámerítés jelentést hajlandók elismerni, de az eredeti szó jelentése tágabb. Utánanézve a dolognak, három görög szótárban is találtam olyan szójelentéseket, amelyek nem tételeznek föl teljes alámerítést: mos, öntöz, mosdik. Ennek felel meg, hogy a katolikus Egyház, bár hangoztatja, hogy a keresztség szentségének alapformája az alámerítés, minden további nélkül elismeri érvényesnek a leöntéssel vagy meghintéssel történő keresztelést is, csak az a kikötése, hogy a használt anyag víz legyen.

Mármost: az Újszövetség ismételten tartalmaz helyeket, amelyek a vízben való megmerítéstől (kereszteléstől) különbözőnek mondják a Szentlélekben való megmerítést (keresztelést). Szentlélekben megmerítkezni vagy megkeresztelkedni: ezzel a kifejezéssel hét helyen találkozunk. Sorra veszem ezeket a helyeket, hogy a kifejezés értelme világossá váljék.

Az elsőt Mt 3,11-ben találjuk: egó men hümasz baptizó en hüdati eisz metanoi­an ... autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai püri (én ugyanis vízben keresztellek meg benneteket megté­résre ... , ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket meg­keresztelni). Keresztelő János így tesz különbséget saját műve és a Messiás műve között. A Szentlélekben és tűz­ben való keresztelés tehát a messiási mű. Ebben jelen van az ítélet gondolata is: „Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti” (Mt 3,12). Jánosnak ez a kijelentése tehát Máténál eszkatologikus kijelentés, a Szentlélekben és tűzben való megmerítés/keresztelés eszkatologikus fogalom, a tűz az ítélet tüze.

A második hely ugyanennek paralellje Mk 1,8-ban: egó ebaptisza hümasz hüdati, autosz de baptiszei hümasz pneumati hagió (én vízzel kereszteltelek meg benneteket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megke­resztelni). Szintén Keresztelő János szavai. Párhuzamos hely az előbbivel, de szószerinti azonosság nélkül. Itt nem szerepel a tűz képe, és hiányzik az ítéletre utaló szövegkörnyezet. Megkülönbözteti János művét a Messiás művétől, de anélkül, hogy közelebbi fényt vetne a Szentlélekkel való megkeresztelés mibenlétére.

Pünkösd nem elszigetelt esemény, hanem az üdvtörténet céljának és középpontjának, Jézus messiási művének beteljesedése. Vele kezdődik meg az Egyház ideje, és válik minden nép számára hozzáférhetővé a húsvéti misztérium. Jól kifejezi ezt a latin katolikus Egyház liturgikus naptárában történt változás, amely a pünkösd külön nyolcaddal való ünneplését megszüntette, hangsúlyozva, hogy pünkösd a húsvéti időszak csúcsa, és hatékonysága az Egyház teljes idejét átjárja. Az Egyház maga a permanens pünkösd.

A Szentírásban előfordulnak teofániák, Isten-jelenések. Ezek lényege kimondha­tatlan. Amikor a Szentírás teofániát ír le, képekhez folyamodik, hogy kifejezze a kifejezhetetlent. A Szináj-hegyi teofániában tűz száll le a hegyre és zúgás hallatszik. A pünkösdi teofániában lángnyelvek jelennek meg és zúgás hallatszik. Ezek szemléletes képek. A zúgás szélre emlékeztet, márpedig a Lélek pneuma, szél. Máshol a tűz képe szerepel; a „Szentlélekben és tűzben” keresztelés úgy is érthető, hogy a Szentlélek maga a tűz. „Az Úr, a te Istened emésztő tűz” (MTörv 4,24). Isten a lángoló szeretet tüze azok számára, akik hisznek, és az ítélet pokoltüze azoknak, akik szeretetét visszauta­sítják. Mindez a szemléltető képanyagnál mélyebb való­ság. Bátran nyitva hagyhatjuk a kérdést, hogy a jeruzsálemi pünkösd leírásában szereplő szélzúgás és lángnyelvek valóban látható és hallható jelenségek voltak, vagy csak műfaji kelléket jelentenek. Csel 11,15-ben Péter így számol be arról, ami Ce­záreában, Kornéliusz házában lejátszódott: „Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben” (hószper kai eph'hémász en arkhé). Mire vo­natkozik ez a hószper, „ahogyan”? Olvassuk el a Kornéliusz házában történteket Csel 10,44-46-ban: nincs szó se lángnyel­vekről, se szélzúgásról. Péter mégis azt mondja: „A Szentlelket éppúgy (hósz) elnyerték, mint mi” (10,47). Kornéliusz és társai nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, és ez elegendő az „éppúgy”-hoz. Más szóval: a Szentlélek elnyerésének tapasztalható hatásai vannak, de ezek nem okvetlenül rendkívüli jelenségek. Mindez összevág azzal, amit korábban kifejtettem Isten megtapasztalásáról. Őhozzá való viszonyunk nem merül ki absztrakt ismeretben, hanem egész lényünket átjáró megismerés, anélkül azonban, hogy ehhez feltétlenül rendkívülinek kellene lennie. A keresztény beavatási szentségek, mindenekelőtt a két megismételhetetlen beavató szentség, a keresztség és a bérmálás, hozzáférhetővé és élhetővé teszik számunkra ezt a tapasztalatot. Amennyiben a keresztség és bérmálás szentségei hatékonyak bennünk, részesei vagyunk annak, amit a Szentírás „Szentlélekben való megkeresztelkedés” néven említ. Él bennünk Jézus messiási műve, a húsvéti misztérium, és a Szentlélek erejében ki is tudjuk fejezni, tovább is tudjuk adni.

A misztérium kifejezésének gyakori, de nem szükségszerű eleme a nyelvek adománya. Az Apostolok Cselekedeteiben a jeruzsálemi „első pünkösdön” (Csel 2,1-4) kívül még négy további beszámolót találunk a Szentlélek kiáradásáról: ilyen a jeruzsálemi „kis pünkösd” (Csel 4,23-31), amikor a Főtanács fenyegetése után a jeruzsálemi közösséget megerősíti a Lélek újabb megtapasztalása; ilyen a „szamariai pünkösd” (Csel 8,14-17), amikor Péter és János apostoli kézrátétellel, mai nyelven bérmálással közvetíti a Szentlelket a Fülöp diakónus által megkeresztelt szamariai hívőknek; ilyen a „cezáreai pünkösd” (Csel 10,44-48), amelyben Kornéliusz, az istenfélő pogány százados házanépével együtt Péter igehirdetését hallgatja, és közben spontán módon megtapasztalja a Szentlélek kiáradását. Ekkor még nincsenek megkeresztelve, Péter mégis rájuk vonatkoztatva idézi a Szentlélekben való megkeresztelkedésre vonatkozó jézusi kijelentést, bizonyítékául annak, hogy „Szentlélekben megkeresztelkedni” nem egyszerűen a krisztusi vízkeresztség vételét jelenti. Ilyen továbbá az „efezusi pünkösd” (Csel 19,1-7), amikor a csak János keresztségét ismerő tanítványok Pál apostoltól megkapják a jézusi keresztséget (amely, íme, különbözik János keresztségétől), majd a bérmálás szentségét, és tapasztalható módon kiárad rájuk a Szentlélek. Ebből a négy beszámolóból kettő említi a nyelvek adományát, kettő nem. Biztos, hogy erről az adományról csak a korai egyházatyák beszélnek mint ismerős dologról, Aranyszájú Szent János a 4. század második felében már csak a Szentírásból ismeri. A középkorban a misztika ritka kísérőjelenségei közé vonul vissza. A 19. és 20. század fordulóján a pentekosztalista mozgalomban újból fellép, majd a 20. század második felében behatol a történelmi protestáns egyházakba (neopentekosztalizmus), 1967-től pedig a katolikus Egyházba is (katolikus karizmatikus megújulás). De csak a szélsőséges pentekosztalizmus állította, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hiteles megnyilvánulása a nyelvek adománya. A katolikus felfogással ilyen kijelentés nem fér össze. A Szentlélek gyönyörűen megnyilvánulhat ezen a módon, éppen azért beszéltem a nyelvkarizmáról egy fejezettel korábban, hogy lássuk: ez a megnyilvánulás jó és kívánatos. De nemcsak ezen a módon nyilvánulhat meg, s egyéb megnyilvánulásai még sokkal jelentősebbek, mint Pál apostol kifejti az első korintusi levélben. A Szentlélekben való megkeresztelkedés mindenütt jelen van, ahol a bérmálás kegyelme eleven, akár frissen véve, akár később felszítva, akár in voto, vágyban elnyerve, mint Kornéliusz és háznépe vagy a mai protestáns testvérek esetében. Az a tény, hogy a bérmálás kegyelme eleven, természetesen magában foglalja a keresztségi kegyelem működését is, hiszen ha a bérmálás hatékony, a keresztség is hatékony. Röviden tehát azt mondhatjuk: a Szentlélekben való megkeresztelkedés azonos a hatékony bérmálási kegyelemmel.

Ez mérhetelenül mély dolog. Mint láttuk, a teofánia egyik szimbóluma a tűz. Az Énekek éneke a szerelemről szólva olyan tűzről beszél, amely a halállal és az alvilággal verseng:

Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre,

mint pecsétnyomót a karodra,

mert erős a szerelem, mint a halál,

és könyörtelen a féltés, mint az alvilág,

a szikrája izzó, tüzes szikra!

Tengernyi víz sem tudja eloltani a szerelmet,

folyamok sem tudják elsodorni;

ha valaki a háza egész vagyonát adja a szerelemért,

vajon lenézik-e érte?
(Én 8,6-7)

A Szentlélekben megkeresztelkedni annyit jelent, mint belemerülni abba a tűzbe, amelyet Jézus gyújtott, amikor a halált és az alvilágot legyőzte, isteni féltékenységgel magához hódított bennünket, és a mindent-odaadás lendületét ajándékozta nekünk, hogy az árral szemben is úszva mutassuk föl a szeretet-Isten hitelesítő pecsétjét életünkön.

Lukács evangéliumában Jézus így beszél:

Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! (Lk 12,49)

Halálában megkeresztelkedve, Jézus végbevitte messiási művét, kigyújtotta a Lélek lángját a földön. Művének teljessége az Egyházra van bízva, s az Egyház hordozza és továbbadja Urának a bűn, a halál és a sátán fölött aratott győzelmét. Ez a továbbadás a Szentlélek megnyilvánulása, a tanúságtétel lángja. „A rátok lejövő Szentlélek erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (Csel 1,8). A Szentlélek ereje különféle külső jelekben, karizmákban nyilvánulhat meg, de mindenképpen tapasztalat, másképp nem szolgálhatna mások számára jelül. Isten olyan mélységesen megtölti szívünket jelenlétével, hogy imádása túlcsordul bennünk, és másokat is megszólít. Nemcsak a pünkösd-mozgalomban újrafelfedezett módokon működik a Szentlélek. Szentlélekben megkeresztelkedett emberek mindig voltak és vannak az Egyházban, akármilyen lelkiség szerint éltek. A lángnak nem a formája számít, hanem hogy gyújtson.

Házad és hazád c. versemet idézem befejezésül.

Átszellemül, mit láng emészt,
a gyötrelmet ne nézd –

csak az valóban fiatal,
aki tüzet akar.

Láng-keretezte éjszaka
titkaid tárlata,

kigyulladt olajkút gyanánt
süvölt és zúg a láng.

A betondzsungel fölneszel,
lángörvény gyújtja fel,

ez a lobogó kuszaság,
ez házad és hazád.

Izzó kehelyként nyílt virág
lángszirmát ejti rád:

sorsodnak, Isten férfia,
lánggá kell válnia.