A Vőlegény formabontó – Pünkösd-várás a Katolikus Egyházban – A pápa Veni Creatort énekel – A Szentlélek keresztsége Farkas Editnél – A Gyűlölet Lelke – Evangéliumi üzletemberek – Földalatti mozgalom? – Kitör a vihar – Dicsőség az Úrnak! – Boldog XXIII. János imája

Egyik legizgalmasabb jelenet az Énekek énekében a vőlegény éjszakai látogatása.

Aludtam, de szívem ébren volt.
Hallga! A kedvesem zörget!
»Nyiss ki nekem, húgom,
kedvesem, galambom, szeplőtelenem!
Mert a fejemet harmat lepi,
és fürtjeimet az éjjel nedűje.«
(Én 8,5)

A katolikus erkölcstan fényében persze föltámad bennünk a gondolat, hogy aligha marad szeplőtelen az a lány, aki éjszaka ajtót nyit kedvesének; de már volt alkalmunk látni, hogy az Énekek éneke nem morális tanítás az emberi szerelemről, Szentlélektől sugallt tartalma nem a szövegek emberi jelentése, hanem a misztikus átértelmezés. Ebben az átértelmezésben pedig az marad meg érvényes üzenetként, hogy a szerető Isten váratlan, szokatlan, formabontó módon módon jelentkezik és kér bebocsátást.

Már az is váratlan lehet, hogy a Szentléleknek az a nagy erejű betörése, amely a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján történt, a katolikustól oly igen távoleső egyházi közösségekben valósult meg, a szabadegyházakban. Ez azonban tulajdonképpen vallásszociológiailag érthető: új praxis, új doktrína, új alapítás ezekben a közösségekben jelenik meg legkönnyebben. Ami azonban szokatlan és váratlan, az, hogy ezeknek a szabadegyházas eseményeknek megvan a katolikus parallelje.

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a 19. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, az utolsó vacsora termébe, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből:¹

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson. Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indítása­iban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Ez pedig azt jelenti, hogy való­ban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig megjelentette Divinum illud munus enciklikáját, amely nagy­szabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének, a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és áll­hatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak ren­deltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmoz­dítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az en­gedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tar­tozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azon­ban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodá­sunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé.²

Az idős pápa tehát arról vall, hogy fő célja egész pápasága so­rán a katolikus hitélet meg­újítása és az ökumenikus újraegyesülés volt. Közelgő halálát érezve, mindkettőt a Szentlélekre akarja bízni. Péter utóda egyet akar a luccai nővérrel. XIII. Leó 1901. január elsejének első másodperceiben a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot, és ünnepélyesen intonálta a Veni Creator Spiri­tus himnuszt az egész Egyház nevében.³ Halála előtt még egy alkalom­mal, 1902. április 18-án fölhívta a figyelmet a Szentlélekkel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásainak jelentőségére és kötele­ző voltára a püspökökhöz intézett Ad fovendum in Christiano populo kezdetű levelében.⁴ Egy jó évvel később, 1903. július 20-án hazatért Urához.

Ezekben az években már folyt a pünkösdi ébredés a szabad­egyházakban. Prohászka Ottokárt, aki 1904-ben az USA-ban járt, a clevelandi magyar plébános, Boehm atya ámulva kérdezte: miért ad Isten annyi kegyelmet az „eretnekeknek”? Figyelemremél­tó, hogy Prohászka évek múltán is többszörösen reflektál a kér­désre naplójegyzeteiben.⁵

Még figyelemreméltóbb, hogy a Prohászka szellemi köréhez tartozó Farkas Edit, a Szociális Missziótársulat alapítója, 1909 és 1911 között Szikszón tartott Szentlélek-konferenciáin világos, kidolgozott elméletét adja a Szentlélek keresztségének a Biblia alapján.⁶ Igaz, a karizmákról nem ad tanítást, de az korai is lett volna nálunk azokban az években. Így a Szentlélek keresztsége kissé elvontnak hat, kevésbé látjuk manifesztálódni a tapasztalati szfé­rában. Ennek ellenére nem lehet eléggé méltányolni ezt a lelki­ségi-teológiai teljesítményt, a benne megnyilvánuló eredetiséget és a Lélek előtti nyitottságot. Hiszen abban a korban a „Szent­lélekben való megkeresztelkedés” a katolikus fülnek alig-alig mondott egyebet, mint a keresztség szentségét. Kinek jutott eszébe, hogy az Apostolok Cselekedeteit ilyen direkt módon al­kalmazza önmagára? Prohászka köréből elindulhatott volna egy új pünkösd hazánkban...

Aztán eldördült egy pisztoly Szarajevóban. Két világháború megnevezhetetlen borzalmai zúdultak az emberiségre. Az ikonok és sztarecek földjéről ateista rémuralom szabadult a nemzetekre, ördögibb és tartósabb a jakobinus diktatúránál. A Szeretet Lelke helyett a Gyűlölet Lelke kapott szabad kezet. Ez nem volt alkalmas talaj a pünkösdi ébredés számára, nem nyitottunk ajtót a zörgető Vőlegénynek. A 20. század közepétől azonban végbement egy olyan folyamat, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, amely közvetve nagy jelentőségű a Katolikus Egyház számára is. A történelmi protestáns egyházakban megjelent a pünkösd-mozgalom. Szemben a „klasszikus” pentekosztalizmussal, amely nem tudott megférni a meglévő protestáns egyházi szervezetek keretein belül, hanem új, pünkösdi szabadegyházakat hozott létre, a pünkösdi jelenségek itt a meglévő szervezeti keretekben maradtak. Ezt az egyháztörténeti jelenséget nevezzük neopentekosztalizmusnak.

1952-ben különös szervezet alakult az Egyesült Államokban: Full Gospel Business Men's Fellowship International (Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége). Értsük helyesen, a „business man” nem okvetlenül kereskedő, éppúgy lehet ügyvéd, mérnök, kőműves vagy autószerelő is. A lé­nyeg itt az, hogy nem lelkész. A pünkösdi egyházakban is észlelhető klerikalizálódás, belterjesség, doktrinális viták ellensú­lyozására, a kezdeti lendület újjáélesztésére létesült laikus szer­vezetről van szó. Egy tejfarmer, az örmény pünkösdi közösséghez tartozó Demos Shakarian érzett indítást, hogy olyan evangelizációkat finanszírozzon, amelyekben különböző pünkösdi felekezetek működtek együtt. Ebből született a nagy elgon­dolás: üzletemberek tegyenek tanúságot Jézussal kapcsolatos él­ményeikről! A hit ne legyen belterjes világ: egyik üzletember beszéljen róla a másik üzletembernek. Az erre alakult szövetség nem új felekezet, hanem minden felekezetből befogadja azokat, akik a „teljes evangéliumot”, vagyis a pünkösdi tapasztalatot ma­gukévá teszik. Ezzel adva volt a keret, amelyben a pünkösd-moz­galom túlléphetett az önmaga köré vont határokon, és behatolhatott a történelmi egyházakba. Példával szolgál a következő történet:

Ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy kirohanja­nak – öt lutheránus lelkészt. Amit hallottak, szemmel láthatóan nem volt túl nyugtalanító rájuk nézve, mert a következő este visz­szajöttek és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerdai reggeliző találkozón, megint ott voltak buzgósággal telve, hogy elfogadják – így mondták el nekünk – azt, amit Krisztus készített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent­lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmen­tek. Mindez igen nyugodtan, nagyon szabályosan és lutheránus módon folyt le, és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek-keresztséget, amikor autójában hazafe­lé hajtott; egy másik másnap reggel, borotválkozás közben. Egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha na­gyon megerőltetjük magunkat és fáradozunk értük, hanem ha a legjobban föloldódunk. „Hol lazítsak a legjobban?” – kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt, és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven.⁷

A klasszikus pentekosztalizmus túlnőtt önmagán. Ezek az evangélikus lelkészek saját egyházukban maradtak, és ott hasz­nálták a Szentlélektől kapott új erőt.

Ilyenformán a pünkösdi tapasztalat fokozatosan, személytől személyig terjedő hatások révén, beszi­várgott a „klasszikus” pünkösdi egyházakból a nem-pünkösdi protestáns egyházakba. Baptisták, meto­disták, presbiteriánusok, episzkopálisok nyelveken szóltak. De nem dicsekedtek vele. Az élmény rejtve terjedt, amolyan „keresztény földalatti mozgalom” formájában, ahogy egy szerző mondja. A gyülekezet nyilvánossága előtt kockázatos lett volna szóba­hozni. „Ugye megérti, hogy ezt nem közlésre szánom?” – jegyezték meg sorra a presbiteriánusok, baptisták és metodisták, akik beszámoltak pünkösdi tapasztalataikról John Sherrill újságírónak, amikor az könyvet készült írni a nyelvek adományáról. A neopentekosztalizmus létezett, de titkolta önma­gát. Holott a pünkösdi Lélek éppen a tanúságtételre adatik. Virág c. versemben ezt így fogalmaztam meg:

tüzet viszek az éjszakában
szirmokat bont mint egy virág

csontfehérben havas határban
viszem az égő éjszakát

tüzet viszek az éjszakában
illatot ont mint egy virág
szívem szakad remeg a lábam
ujjongva és félholtra váltan
futok az omló illatárban
lobogó láng táncol a tálban
ki akarom önteni rád

Drámai változást hozott a neopentekosztalizmus történetében Dennis Bennett episzkopális lelkész esete. Nagy gyülekezet vezető lelkipásztora volt Los Angeles pe­remvárosában, a californiai Van Nuysban. 1959-ben egy szomszé­dos peremváros ifjú lelkésze furcsán nyugtalanító hírt hozott neki: egy fiatal házaspár, bár korábban nem is járt templomba, most öt hónapja minden vásár­nap, sőt hétközi alkalmakon is ott van, sugárzóan boldog, kész­ségesen segít, és jövedelmének tizedét a gyülekezetnek adja... Megváltozott viselkedésük magyarázata: „megkeresztelkedtek a Szentlélekben”. Nagy kérlelésre Dennis Bennett rászánta magát, hogy meglátogassa az érdekes párt. Csakugyan Isten jelenlétének örömét sugározták. Dennis kiüresedettnek érezte saját istenkap­csolatát, és megkívánta élményüket. „Ne felejtsék – mondtam -, hogy én Istennek ezt a közelségét akarom, ami Önöknél megvan, és ez minden; a nyelveken szólás nem érdekel en­gem.”⁸ De amikor imádkoztak Szentlélekben való megkeresztel­kedéséért és utána tartósan dicsőítette Istent, megkapta a nyelvek adományát is.

Nem volt megállás. Ez az ambiciózus lelkipásztor nem tudta titokban tartani a pünkösdöt, amit átélt. Továbbadta, akinek te­hette, és eljött egy pillanat, amikor jónak látta a szószékről is előadni. Már terjedt a hír a nyelveken szólás különös jelenségé­ről, segédlelkészei is szóba hozták a dolgot... 1960. április 3-án, virágvasárnap Dennis Bennett három délelőtti prédikációban nyíltan beszámolt pünkösdi élményéről a gyülekezet előtt. Hatalmas botrány tört ki. Egyik segédlelkésze levette li­turgikus öltözetét, az oltárra dobta és így kiáltott: „Nem vagyok képes tovább dolgozni ezzel az emberrel!” Az istentisztelet után az udvaron a pünkösd-mozgalom ellenzéke kezdett agitálni. Egy férfi székre állt és úgy kiabált: „Dobjátok ki a nyavalyás nyelve­ken szólókat!” Az egyházközségi képviselőtestület egy tagja egyenesen fölszólította a vezető lelkészt, hogy mondjon le. Egy episzkopális rektor nem fosztható meg állásától kánoni vétség és megfelelő eljárás nélkül, Dennis Bennettnek azonban elege volt a konfliktusokból. „Oké – felelte -, lemondok. Most mind­járt.” Még aznap bejelentette távozását.

Az esetnek nagy vissz­hangja támadt. Felesége csillogó szemmel várta otthon: „Dennis, ez csodás! Olyan sok embernek kell most elmondanunk, mi is történt!” A telefon csöngeni kezdett, az ajtónál is egyre-másra csöngettek, és most már semmi ok nem volt a titkolózásra... Az episzkopális püspökök is foglalkozni kezdtek az esettel. Műkö­désbe jött a sajtó, jelentkezett a televízió. A pünkösdi vihar ki­tört, és nem lehetett többé megállítani. Akadt egy püspök, aki, miután tájékozódott Dennis Bennett tapasztalata felől és nem talált abban semmi rosszat, föl­ajánlott neki egy templomot az Egyesült Államok északnyugati részén, Seattle-ben, Washington államban. Új helyén Bennett nem hallgathatott pünkösdi élmé­nyeiről, mert a sajtóból már ismeretesek voltak. Először aggódott, hogy a Van Nuys-­ihoz hasonló konfliktusok fognak kitörni, de nem így lett. Virágzó pünkösdi tevékenység indult meg Seattle-ben, anélkül, hogy a hagyományos episzkopális istentisz­teletek menete megtört volna. A létfenntartásért küzdő kis gyü­lekezet pezsgő életre kelt Dennis Bennett irányítása alatt. Magam hallottam Paul Toaspern német evangélikus lelkésztől, hogy egy Seattle-ből érkezett csoport imájára gyógyult meg szív­bajából, történetesen éppen Magyarországon...

A pünkösdi vihart éppúgy nem lehetett tovább eltitkolni, mint ahogy egy szélvihar nem maradhat titokban a mezőn. Az emberek, bármilyen felekezethez tartoztak is, miután értesültek a sajtóból Dennis Bennett esetéről, nyíltan kezdtek beszámolni saját hasonló tapasztalataikról. John Sherrillnek nem volt többé nehézsége, hogy névvel ellátott beszámolókat gyűjtsön. Ez az új pünkösd – ellentétben a „klasszikus” pentekosztalizmus éppen nem klasszikus stílusú jelenségével – szociológiailag nem a mű­veletlen, egyszerű emberek, hanem a jól nevelt középosztály mozgalma volt. Matematikus, orvos, rendőrkapitány, FBI ügynök, pszichológus, színész, mérnök, ügyvéd, minisztériumi tisztviselő, biológus, iskolaigazgató szerepel Sherrill listáján. Majd egy episzkopális püspök is megkapta a Lélek keresztsé­gét. 1960. decemberében a mind több szimpátiával vizsgálódó krónikás, John Sherrill résztvett a Teljes Evangéliumi Üzletemberek egy összejövetelén, lassan összesűrűsödött körülötte Isten jelenléte, s eljött egy pillanat, amikor imádkozó barátaitól körülvéve legyőzte önmagát, fölemelte két kezét, fölfelé fordítot­ta arcát és elkiáltotta magát: „Dicsőség az Úrnak!”

Ezzel a zsilip megnyílt. Mélyen belőlem, mélyebben, mint ahova tudomásom szerint a beszéd lenyúlhat, megindult az öröm­teli hangok zuhataga. Nem volt szép, mint a nyelvima körülöt­tem. Benyomásom szerint csúnya volt: kirobbanó és morduló. Nem zavart. Gyógyulás volt, megbocsátás volt, szeretet volt, amely túl mély a szavakhoz képest, ezért szavak nélküli hangok­ban szakadt föl belőlem. Az akarat sújtó erejű megfeszítése után akarásom megpihent, szabaddá vált az Istennel való egyesülésre. Egyáltalán nem volt szükség további tudatos erőfeszítésre ré­szemről, még arra sem, hogy megválasszam a szótagokat, ame­lyekkel örömömet kifejeztem. Ott voltak a szótagok készen, használatomra előre megformálva, bőségesebben, mint földhözra­gadt ajkam és nyelvem ki tudta formálni.⁹

John Sherrill és fe­lesége számos, a pünkösd-mozgalmat népszerűsítő könyvvel járult hozzá a pentekosztális jelenségek ismertetéséhez. A pünkösdi tapasztalat terjedt, immár a nem-pentekosztális protestáns egyházakban is.

Hát a katolikusok? A 20. század ötvenes éveiben a katolikus várakozás is megújult. 1959. január 25-én az alig három hónapja megválasztott Boldog XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívását. 1962. október 11-én több mint kétezer püspök vonult be a római Szent Péter Bazilikába, a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. A pápa pedig így imádkozott: „Újítsd meg csodáidat napjaink­ban, új pünkösd gyanánt!”¹⁰ Íme, az Egyház bevonult a Cenákulumba.

A Kedves régóta zörgetett, és most ajtót nyitottak neki. Valaminek történnie kellett. A következő fejezetben elmondom, mi történt.