Minap a Petőfi Sándor utcában járva, ahol folyamatban vannak a majdani sétálóutca kialakításának munkálatai, tanulmányozhattam nappali élőhelyén a dolgozó néven ismert gerinces fajt. Egy példány gödröt ásott. További kettő ásójára támaszkodva lelkes figyelemmel nézte, egy negyedik és ötödik pedig elmélyülten beszélgetett. Örömmel szögeztem le, hogy a szocializmusban kialakult munkaerkölcs nem veszett ki. Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Dolgozzanak azok.

Ma az Üllői úton hasonló tapasztalatra tettem szert. Az aszfalt föl volt bontva, valamit csináltak a csővezetékekkel. Egy dolgozó szorgalmasan fűrészelt egy csövet. Kettő ott állt mellette és szakszerűen nézte. Egy negyedik és egy ötödik beszélgetett. 

A hatodik – mert itt hatodik is volt – tekintetével az út másik oldalát kutatta. Mi az, mit kétes távolban keresett, nem tudom. Talán a múlt idők setét virága.

A hetedik én voltam, aki – lenyűgözve a hatékony munkaszervezéstől – mind a hatot egyszerre bámultam.