Koloán Adyt olvasott.

– Figyelj, Tűzharmat – mondta egyszercsak.

Az egyszarvú fölfigyelt. Koloán idézni kezdett.

Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.

– Na? – kérdezte az egyszarvút. – Na?

Tűzharmat tünődve válaszolt.

– Csing-Hang Csiu-Csing.

Aminek végképp nem volt semmi értelme.

Koloán behúzta büszke, nagy fejét.