El kell, hogy mondjam, mielőtt meghalok: a mindig tragikus pátosszal beszélő Pilinszky s a tragikus pátoszt oly mélyen megvető Kosztolányi – rokonok. Nehéz volna két jobban különböző egyéniséget elképzelni, mégis van bennük valami közös. A felszínen száz mérföldre vannak egymástól, de egy titkos búvópatak összeköti őket.

Meg kell nézni ezt a három sort:

A kávéház égboltja szürke.
Mint egy kialudt égitest,
úgy bámul üresen az űrbe.

És ezt:

Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Ugyanaz a hang. Persze, meg lehet különböztetni őket: a „kávéház” elárulja Kosztolányit, a „mozdulatlan” elárulja Pilinszkyt. És mégis...

Az idézett Pilinszky-vers utolsó sorai:

S a lovasok zuhogó, sűrű trappban
megjönnek a csatakos virradatban.

Az idézett Kosztolányi-versnek viszont az a címe: Csatakos virradat.

Semmi közük egymáshoz, mégis egymást idézik.

Lehet, hogy az irodalomtörténészek ezt már rég észrevették, én csak költő vagyok, nem olvasom az ő dolgaikat. De ha még nem vették volna észre, fölhívom rá szíves figyelmüket.