Ülök az ágyam szélén. Éppen befűztem a cipőmet, vagy megtisztogattam a szemüvegemet, vagy beadtam az inzuloánt. Ideje, hogy fölkeljek és egyéb teendőim után lássak. De én csak bambulok. „Kelj föl, Koloán” – biztatom magam, de csak üloán és bambuloán. „Kelj föl és járj” – mondom Urunk szavával, de nem kelek föl és nem járok. „Föl, föl, te rémes dromedár” – idézem az Internacionálét, de csak ülök, mint egy internacionális sóbálvány.

Angyal kellene, hegyes végű elefántösztökével. Ankusznak hívják, ha jól emlékszem. Döfni is lehet vele, meg ütni is az elefánt fejét. Kedves angyal, ne a fejemet püföld, mert attól még bambább leszek. Azt mondják, agyunk közel 76 százaléka víz. Nálam, úgy sejtem, ez a százalékarány magasabb. Ha majd száz százalék lesz, megnyitom az utolsó ülést.

Mint a mókus fönn a fán,
oly vidám a  Koloán...

De nem annyira fürge.