Amikor bemegyek a postára, már egy-két csepp eső esik. A postoán pénzoánt kapok a cikkeimért, a legsötétebb Miskolcról. Nem sokoán, egy heti ebéd ára sincs, de azért örüloán. Mire kimegyek az utcára, definitíven esik az eső, ha nem is túl erősen. Ingben-nyakkendőben vagyok. Reménykedem, hogy elérem a metrót, mielőtt sor kerülne az Endlösungra, amit esernyőnek hívnak. Nem szeretem, ha az ernyőmet víz éri, mert akkor nem szabad összecsukva eltenni, hogy meg ne penészedjék. Ha mégis elteszem, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, és akkor mi lesz az ernyőmmel? Egyedi darab, ilyen nincs másnak, le van törve a fogója. Ezt a típust boltban se tartják.

Az eresz alatt megyek, ahol nem esik. Csakhogy jön szembe egy hölgy, esernyő nélkül, akinek szintén van annyi esze, hogy az eresz alá húzódjék. Mögötte egy másik, idősebb. Két dudás nem fér meg egy eresz alatt. A szembejövő hölgy már ki akar térni az esőbe, de a velem született lovagiassággal sikerül megelőznöm, én lépek a gyér vízfüggöny alá, és ő jöhet tovább, meg az idősebb is, mind a vízig szárazon. Azon kapom magam, hogy elvárnék egy köszönő szót vagy gesztust. Ám ez elmarad. Szó sincs róla, hogy meg volnék sértve, de azért önkéntelenül reagálok belsőleg, hiányolom a köszönetet. Csak amikor tovább reflektálok, látom be, hogy ez az igény a lovagiasság teljes hiányát jelzi. A hölgy magától értődően fogadta, hogy én térek ki, és magától értődő is volt. Ha köszönetet várok, az nem lovagiasság, hanem adok-veszek szellem. „Adjatok és semmi viszonzást ne várjatok” – ilyesmit az evangéliumban olvastam. Nekem kell hálásnak lennem, hogy egy parányi szolgálatot tehettem.

No, reflexióval eljutottam idáig, de az erényig még messze az út. A lovagiasság erénye akkor lesz meg bennem, ha föl se tűnik, hogy szolgálatot tettem.  

A végső megoldásra, sajnos, sor került. Ernyőm megázott. De itthon elővettem és kinyitottam. Nem kell újat venni.