Amikor Tarsicio Bertone bíborosnak az utolsó fatimai látnokról szóló könyvét bemutatták, a vendégeknek alkalmuk volt megtekinteni egy videót Lucia nővér utolsó pillanatairól, amelyeket az elöljáró anya beszélt el.

A pápa államtitkára által írt L’Ultima Veggente di Fatima (Az utolsó fatimai látnok) 2007. szeptember 21-i bemutatásán a jelenlévők megtekintették a videót. A coimbrai (Portugália) zárdáról szólt, ahol Lucia nővér életének utolsó 57 évét leélte.

A látnok mindezen évtizedek során ugyanabban a cellában lakott, és onnan „szállt föl az égbe”, mint a kármelita közösség elöljárója, a Keresztrefeszítettről nevezett Maria Celina nővér mondja.

Visszaemlékezve Lucia nővérről szerzett első benyomásaira, az elöljáró így beszél: „Amikor beléptem a zárdába, nyolc napig tartott, hogy fölismerjem Lucia nővért. Mikor egyik nővér megkérdezett: «Anya, hozzak Önnek egy szelet kenyeret estére?», azt mondtam magamban, hogy ez nem lehet Lucia nővér. És mégis ő volt az.”

Maria Celina nővér megemlékezik arról, hogyan szokott a látnok ott állni az ösvény végén, amely a Boldogságos Szűz szobrához vezetett, unokatestvéreit korholva, akik vele együtt tanúi voltak a jelenéseknek: „Ti a mennybe mentetek, és itt hagytatok engem egyedül.”

Az elöljáró elmondja, hogy Lucia nővér mindig visszautasította a „negyedik fatimai titokról” való beszédet. Lucia nővér azt szokta mondani az emberekről, akik kósza híreket terjesztettek az állítólagos titokról: „Semmi sem elég nekik; azt kellene csinálniuk, amit a Szűzanya mondott, az a legfontosabb.” Amikor valaki így szólt hozzá: „Lucia nővér, azt mondják, van még egy további titok” –, ironikusan nézett az illetőre: „Ha van – szokta mondani –, jól tenné, ha elmondaná nekem, mert én nem tudok több titokról.”

Maria Celina nővér elmondja, hogy a látnok soha nem volt megelégedve a Szűzanyáról készült képpel.

„A Szűzanya képe nem olyan volt, amilyennek ő kívánta” – mondja az elöljáró. – „Néha csúnyának látta, mert nem felelt meg pontosan az ő emlékeinek; ezek nem olyanok voltak, mint amit a művész megvalósított az ő leírásából. Kissé olyan ez, mint ami Szent Bernadette-tel történt.”

Maria Celina nővér olyan szerzetesnőnek írja le Lucia nővért, aki „örömöt sugárzott”.

„28 évig éltem vele, és olyan személyt láthattam magam előtt, aki minél idősebb lett, annál inkább kibontakoztatott egy evangéliumi gyermekséget” – mondja. – „Újból annak a gyermeknek tűnt, aki látta a jelenéseket Cova de Iriában. Minél nehézkesebb lett a teste, annál könnyebbé vált lélekben.”

Lucia nővér utolsó óráiról beszélve, az elöljáró elmondja: „Amikor magával tehetetlen lett, ágyát a cella közepére helyeztük el, és ott voltunk körülötte, együtt Leiria-Fatima püspökével. Szorosan mellette térdeltem le. Lucia nővér mindenkire ránézett, és végül énrám tekintett. Hosszú pillantás volt, de szemében ott volt egy mély ragyogás, amelyet azóta lelkemben hordozok.”

„Mindig imádkozom hozzá, és tudom, hogy ő is imádkozik értünk. Vannak dolgok, amelyekhez nem kellenek szavak. Egy gesztus vagy egy gondolat elegendő. Lucia nővérnek hallásproblémája volt. De most már nincs. Most már mindent megért szavak nélkül is.”

Forrás: Zenit, 2007. szeptember 25.