Juhász Gyula sajátos költő. Sikerült verseiben tud hangulatot teremteni, s mint orgonán, játszik az érzelmeken. De aztán ezt újra meg újra agyonüti egy oda nem illő szóval, frázissal, sokszor egy lapos csattanóval.

A szegedi boszorkányokról írt versét olvasom. Erről a hihetetlen borzalomról, erről a vérlázító gazságról valami erősebbet várnék, de ő nosztalgikus, elégikus hangot üt meg. Szíve joga. A végén aztán nagyon romantikus akar lenni.

A boszorkányok többé nincsenek,
Szemük tűzvésze már nem incseleg,
Szavak bűbája rontást nem terem.

Csak néha, teleholdas éjeken,
Mikor rügy pattan, s árad a folyó már,
Álmában borzong és fölbúg a polgár!

A polgár fölbúg. Az már csak olyan. 

Juhász Gyula elit, erről azonnal meggyőződünk, ha verseit egy közepes költő versei mellé tesszük. Viszont mindig elő kell hogy készüljünk valami váratlan össze-nem-illőségre. A polgárok bármikor fölbúghatnak, mint háborúban a szirénák. Ezzel a lehetőséggel együtt kell élni.