Elolvastam «A spanyol polgárháború története» c. könyvet Antony Beevortól. Az elfogulatlanságra törekvő szerző a katolikus Egyházzal szemben nem képes objektív maradni; még azt az abszurd mesét is elhiszi, hogy a papok besúgták a francóista hatóságoknak a foglyok gyónását. Ilyesmi nem volt, nem van és nem lesz. Nekem nem kell bemutatni a klérus emberi gyarlóságait, belülről ismerem azokat, kezdve a magaméin; de a gyónási titok törhetetlen szentsége olyan mélyen van bebetonozva a papi lelkiismeretbe, hogy annak ilyen durva megsértése soha nem fordul elő. Némileg tárgyilagtalan, Mr Beevor, aren't you?

Az is világos, hogy Beevor szíve alapvetően a baloldalért dobog, bármilyen őszintén igyekszik is föltárni az ott elkövetett gyalázatosságokat is: hogyan lövették agyon a Nemzetközi Brigádok parancsnokai saját bajtársaikat, hogyan szerezték meg a kormányban alig szereplő kommunisták a titkosrendőrség révén a hatalmat, hátborzongató kínvallatást és «szökésnek» kinevezett titkos kivégzéseket gyakorolva... Értem én a demokrata szimpátiákat, magam se rokonszenvezem Francóval. De amikor a köztársasági kormány megtagadta, hogy bevesse a csendőrséget a templomgyújtogatók ellen, nem törvényen kívül helyezte-e önmagát? Mi az alapvető feladata egy kormánynak, ha nem az, hogy fenntartsa a közrendet? Ha ezt megtagadja, nem «törvényes kormány» többé, hanem forradalmi junta. Francóék valóban azt cselekedték, amit mondtak: helyreállították a közrendet, szemben az anarchistákkal, szindikalistákkal, szociáldemokratákkal, Moszkva-barát kommunistákkal, Moszkva-ellenes kommunistákkal, na meg a velük szövetkezett polgári radikálisokkal. A Franco-puccs jeles résztvevői között köztársaság-párti, szabadkőműves tábornokok is voltak; a köztársaságot elfogadták volna, de az anarchia ellen föllázadtak. Sokkoló arról olvasni, hogy az anarchista milicisták még illemhelyet se ástak a fronton, mert az fárasztó munka, és nekik ne parancsolgassanak. Lövészárkaik bűzlöttek. Ezt üzenem a Budapest számos helyén fölbukkanó anarchista graffittik szerzőjének.

Az Egyház Franco oldalára állt, a templomgyújtogató és papokat gyilkoló oldalra mégsem állhatott, harmadik lehetőség pedig nem volt. De ez nem változtat azon, hogy Franco ellenforradalma embertelen és kereszténytelen volt. Katolikus szerzők, mint Mauriac és Bernanos, joggal bírálták. A hadifoglyok tömeges kivégzése, a polgári ellenzék utáni véres hajsza (amely a költő García Lorca kivégzését is magában foglalta) egész egyszerűen gyalázatos bűn. Megértem Radnóti Miklóst:

Madárfió se szól, az égről nap se tűz,
anyáknak sincsen már fia,
csupán véres folyóid futnak
tajtékosan, Hispánia!

Másik, nagyon hatásos verse, Lorcáról:

Mert szeretett Hispánia,
s versed mondták a szeretők,
mikor jöttek, mást mit tehettek,
költő voltál - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víja,
hej, Frederico García!

Harcát a nép a rossz oldalon vítta; de a jó oldalon is rossz harcot vívtak. «Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!» (Lk 6,36). Én (gaz labanc) nem rajongok Kossuthékért, viszont Haynau vérengzését is szívből utálom. Miért nem lehet a legyőzött, immár védtelen ellenségnek irgalmazni?

Nincs válasz. Csupán Hispánia véres folyói futnak tajtékosan.

És a Batthyány-örökmécs pislog, egy másik tragikus sorsú nemzet halvány fényű, mégis kiolthatatlan lelkiismerete.