Megint átadta nekem a helyét egy lány a metrón, mégpedig mosolyogva. Ezúttal nem felejtettem el visszamosolyogni.

Nahát, ezek a mai fiatalok. Tanítani kellene őket az iskolában. Nem mint alanyt. Mint tárgyat. 

Tudom, hogy a nyájas olvasó most az öklét rázza. No de hát a nyájas olvasót vigye el az ö... az összesített tapasztalatok sodrása. Elvégre nem meséket mondok. Ezek megtörténtek velem.

Nincs szándékomban cáfolni a nyájas olvasó ellenkező tapasztalatait. Én nem azt mondom, hogy az nincs. Azt mondom el, hogy ez van.

Mesélhetnék még a gyógyszerész reggeli mosolyáról is. Csak hát ő azon mosolygott, hogy vén hülye vagyok. Jóindulatúan, nem bántóan. Miután gondosan kifizettem a gyógyszereket, elpakoltam a pénztárcámat és megindultam el a boltból, a gyógyszereimet otthagytam. Úgy hívott vissza. Nagyon helyes volt. 

Kényeztet a Gyönyörű.

[Megjegyzés. Amennyiben, kedves olvasóm, bántónak érzed fenti gonoszkodásomat, bocsánatot kérek, és ünnepélyesen visszavonom. Tisztelem és szeretem embertársaimat. Amit elutasítok, az a pesszimizmus.]