Ma reggel amikor útnak indultam, meglepődve konstatáltam, hogy nincs dugó. Aztán leesett a tantusz: hát persze, nincs iskola, nincs dugó! Így 8 helyett már fél 8-ra a kórháznál voltam, gondoltam, kihasználom az időt, beugrom a közeli templomba felvértezni magam a napi terhekhez. A 7 órás mise a végére járt, épp áldoztak. Régi öreg szerzetes tanárom, volt osztályfőnököm, bőven 70 felett, tartja ilyenkor a misét, tudtam ezt, de mivel a 7 óra nagyon korai, nem szoktam erre járni. Így hát leültem leghátul. A mise végén odajött, bár nem hozzám, de amikor megmozdultam és meglátott, rögtön felismert és beinvitált a sekrestyébe. Örömmel köszöntött és újra elmondta, amit úgyis tudtam: egyik kedvenc diákja voltam. Nem tudom, mivel szolgáltam rá erre, tantárgyaiból, matekból és fizikából nem jeleskedtem különösképpen, bárha fizikából felvételiznem kellett..Talán azért kedvelt, mert hasonló típusok vagyunk: szókimondóak. Én akkor, a kamaszkor derekán, igencsak szókimondó voltam, mondhatnám: szemtelen. Vele is. Volt olyan, hogy kihívott a táblához, de már menet közben láttam, ez a példa nem nekem találtatott ki, így mikor az ajtó magasságába értem, tettem egy jobbkanyart és kimentem a teremből. Az óra további részét kint töltöttem. Álltam az ablakmélyedésben, merengtem az életem akkori bonyolultságain és kicsit féltem, mi lesz szabotációm következménye, s addig-addig sajnálgattam magam, míg végül elpityeredtem. Óra végén kijött és megkérdezte, mi a gond. És utána még ő vigasztalt.  Egyszóval  én is kedveltem őt, szerettem az ő őszinteségét, bár sok osztálytársam nem szerette. Egyáltalán: a paptanárok nagyon nehéz helyzetben vannak. A diákok tisztán látják a gyengeségeiket, hibáikat, előforduló igazságtalanságaikat. Hányszor hallottam ezt a mondatot a gimiben: ilyen ember és ez a pap? Akkor köszöni, nem kér az Egyházból. Én két évet világi gimibe jártam, láttam az ottani tanárokat is. És az igazságtalanságot leszámítva szerettem a papok gyengeségeit, olyan emberszabásúvá tette őket. Az én anyám tanár volt, s mindig a tanárokat védte, így talán kaptam egy olyan nézőpontot, amit többi osztálytársam nem: milyen nehéz a tanárnak, és hogy ő is ember, hibákkal, fáradtsággal. Az osztálytársaim arra vágytak, hogy a tanár Tanár legyen. Kicsit isten, akire felnézhetnek. S ha ez nem sikerült: jaj volt annak a tanárnak!

No, kicsit elkalandoztam. A lényeg, hogy nagy szeretettel üdvözölt, s bár én is nagyon örültem neki, felszökött bennem a régi kédés: mivel érdemeltem ki ezt? Semmivel. S ez zavarba hozott. Kikérdezte a családomat, kivel mi van, majd hogy mi hány gyereknél tartunk. Mikor mondtam, három, elkomolyodott és egyszer csak lehajolt és kezet csókolt. Az én 70 éves tanárom. Mikor felegyenesedett azt mondta komolyan: ez az anyaságnak szólt! Nincs szebb, magasztosabb az anyaságnál! S nekem beugrott egy másik kedves papismerősöm nagyon hasonló, és számomra mindig megható hozzáálllása, aki gyakran ismételgeti: gyermekek szülése által üdvözül az asszony. Meghat ezeknek az idős paptestvéreknek a csodálata, az őszinte tisztelgése azelőtt, ami számomra olyan mindennapos dolog. Nem érzem különösnek, nem érzem extrának, hanem  mindennaposnak. Az is. És mégis, ők észreveszik ebben a Teremtést és hódolnak előtte. Pió atya mondta egyszer egy több gyerekes asszonynak valami csoda kapcsán, amikor a nő csodálkozott: miért csodálkozik, Isten szereti azt, aki életet ad!

Én pedig szeretem azt, aki a gyerekeket szereti, az anyákat pedig érdemeik felett tiszteli.