Tulajdonképpen az első ilyen fájdalom, amikor kiszakad a testemből. Nem a fizikai fájdalomra gondolok, hanem arra, hogy addig együtt lüktettünk, az én beszívott oxigénemet használta fel, az általam megevett táplálékból építette a testét, éreztem ha aludt, vagy ébren volt, ha mocorgott, ha csuklott. A szüléssel ez az együtt-lét megszűnik.

Aztán a szoptatás vége: amikor szopnak, mindenük belőlünk van: az anyatejtől nő a haja, körme, ugyanabból az anyatejből lesznek a könnyek a szemében, ez az anyatej hajtja a szívét s ez adja az izmoknak az energiát az első mosolyokhoz -nem csoda-e ez önmagában? És amikor nem szopnak többé: ismét egy fájdalmas elválás.

És aztán, amikor közösségbe kerülnek és már nem tudod, hogy tölti a napjait, mit érez, mit él át, hol a helye a gyerektársadalomban, és már nem vagy ott minden rezdülésénél, hogy óvjad, védjed, bátorítsd....nehéz ez és fájdalmas, ha ez is az élet rendes kerékvágása. Ilyenkor már csak este az ágyban, lámpaoltás után, amikor összebújunk kerülnek elő a gyermekpanaszok, gördülnek ki a fájdalmas kis gyerekkönnyek: hogy mit mondott Helga néni, hogy a Dani lerombolta a duplo várat. Amikor a melegben odafészkel mellém még felszakad a gát és belesusogja fájdalmát az arctalan sötétbe. S nekem fáj, hogy amikor nem vagyok vele bántják őt és nem tudom a kis kiszolgáltatott lényét megvédeni.  És fáj a szívem érte! 

És gondolom, a kamaszkor egy újabb ilyen lépcső lesz. Amikor már a sötétben is megtartja magának fájdalmát s örömét. Vagy már csak másnak mondja majd el.

Onnan, hogy megszületnek, fokozatosan veszted el őket, folyamatosan szakadnak el tőled. És ebbe szép fokozatosan beleszakad a szíved.