Állok a zöldséges előtt. Köhögök egy rendesebbet. Nem direkt, csak úgy jön. Nem volt szándékos. A mellettem álló idősecske nő hatalmas bakugrással szökken odébb. Kuncogok magamban. 

Szülinapi megemlékezés alkalmából vendéglátóipari egység erősen éjszakába nyúló meglátogatása kisvárosunk szívében. Az éjszakában az autóhoz visszatérve elhaladunk a kivilágított templom mellett. Rendíthetetlen nyugalommal, csendben magasodik a sötét éjben. Mint egy örök kőszikla. 100 méterre pedig itt alszik plébánosunk és káplánunk is, a mi két pásztorunk. Megnyugtató érzés.

Ülök az orvosiban. Az ajtó nyitva. Az ajtónyílásban megjelenik egy túrórudipöttyös pizsamás 3-4 éves forma kisfiú. Elhalad az ajtó előtt. Hosszas madzag követi. Még mindig madzag. A madzag végén feltűnik egy favonat. Elzörög az is. Szeretem ezeket a pillanatokat. 

Az ifjú ministráns erősen döcögve, meg-megállva, elrontott szavakat megismételve olvassa a könyörgést: -Add, Urunk, hogy megszűnjék az írástudatlanság a Földön! Guidóval összenézünk, erősen fegyelmezzük magunkat, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés.