Húsvét előtt megpucoltuk az ablakokat. (aztán rácsodálkoztunk, jé, ez átlátszó!) Ilyenkor egy pár hétig csak súlyos testi fenyítés kilátásba helyezése mellett lehet a gyerekeknek az üveghez érni, így aztán amikor Kórócska egy óvatlan pillanatban nem tudott ellenállni a kísértésnek és maszatos száját az ablaküveghez nyomta, elég morcos lettem. Meg is szeppent, és bűntudatosan megkérdezte, letörölje-e. Inkább ne, mondtam, majd én. Aznap este már nem töröltem le. Aztán el is felejtettem. Aztán most pár napra rá, ahogy itthon dolgozom a gépen, s közben kipillantok az ablakon, látom ám a világos háttér előtt gyönyörűen kirajzolódni az apró kis száj lenyomatát, minden ívével, finomságával. Legszívesebben megpuszilnám, és azt kívánom, bárcsak cserfes kis gazdája itt lenne az ölemben. Nem törlöm le. Majd a legközelebbi ablakmosásnál.

Erről pedig eszembe jutott, amikor azon morogtam magamban, amikor egyedül órákon keresztül pakolgattam itthon, hogy egyszerűen nem igaz, hogy a gyerekek nem képesek a ruhájukat elrakni. Ott van, ahol levetették előző nap, zokni a lépcsőn, póló a konyhában, nadrág a fürdőben...s ahogy így morgolódtam magamban, egyszer csak egy hangocska megszólalt bennem: tényleg szeretnéd, ha nem lenne ki után pakolnod?

Azóta mindig erre gondolok amikor átesek egy játékon, és sokkal derűsebben vakirgálom a fogkrémet a mosdó széléről és teszem el a ruhákat. De azért ma még beszélek a fejükkel!