Ezt a blogot kénytelen vagyok a képek miatt 7 részletre bontani. Az egész ott indult, hogy minden évben rendezünk életmód tábort elhízott gyerekek részére, egyszerűbben fogalmazva: fogyitábort. Vért izzadva tervezünk jobbnál-jobb programokat, hogy a gyerekek legalább kicsit ne gondoljanak az egyetlen örömükre, az evésre.

Nem mondom, hogy egyszerű szokott lenni, az első nap legalább 5 riasztást kaptam, hogy a gyerekek lázadnak, hogy nem elég az étel, nem akarnak tornázni, pizzát rendelnek, kitört a hasmenés köztük, még falcolás is történt..de a kezdeti nehézségeken túljutva általában vidám, jó hangulatú tábor szokott lenni, a legnagyobb hangúból szokott a leglelkesebb résztvevő lenni, a hét végén pedig már kunyerálnak, hogy hadd maradjanak, pedig a titkon beszerzett nyalókákat kegyetlen szigorral szedtem el tőlük 5 perccel korábban. Kialakulnak barátságok, bimbózó kapcsolatok, szeretem figyelni ezt a gyerektársadalmat. Bármennyire is 100 kg-sok, és akkorák mint a kétajtós szekrény, azért gyerekek még ezek a tiszta szívükkel, derűjükkel. Mutass nekem egy felnőttet, aki, miután földbe döngöltem a hátunk mögött rendelt pizza miatt, 3 perc múlva a maszatos talpát tartja elém nagy bizalommal, hogy húzzam ki a tüskét belőle, és közben elmeséli, hogy ő gördeszkára gyűjt és ezért tényleg nem fog csokit venni...

Eme tábor keretében látogattunk el a Sziklakórházba, melyet a háború idején alakítottak ki, aztán 56-ban is használtak és végül atombiztos szupertitkos bunkerkórházzá alakították. Ez a kórház megüti azt a mércét, amit én múzeumnak nevezek. Bárhol a világon megállná a helyét.