Roma édesanya száll a zsúfolt metróra, karján kisfiával. Fölajánlom az ülőhelyemet. Udvariasan megköszöni, elhelyezkedik, majd — minthogy a (nem is olyan pici) trónörökös számomra felfoghatatlan kódolásban (nem nyafogással!) étvágyat jelez — , ott az utasok tömegében, óvatosan bár, kibontja keblét és megszoptatja magzatát.

Kicsit úgy érzem, én vagyok a bébi, és a Valóság táplál emlőjén. Íme, a «karóra nélkül élők» titokzatos világa! Otthon biztosan van órájuk, valószínűleg automata mosógépük is, kultúrájuk mégis radikálisan különböző attól, amiben felnőttem: elementárisabb. Nélküle szegényebb volna a világ. Micsoda létbiztonságban nő fel az a kis roma srác! Az én szubkultúrámban nemcsak várakoztatták volna az édes anyatejre, hanem valószínűleg már rég elválasztották volna annak eleven forrásától.

Áldott légy, Csodálatos, a valóságért, az anyaságért, a cigányságért, a meglepetésekért, a csodálkozás ajándékáért.