Amikor reggel fél öt előtt öt perccel megszólal a telefonba beépített ébresztőóra, ezt különösebb lelkesedés nélkül szoktam tudomásul venni. Ködös tudattal merengek tovább az ágyban, reménykedve, hogy mégse igaz. Ám amikor a valódi vekker is nyafogni kezd, ez már a Lelkiismeret Szava. Borzalommal telve nézek farkasszemet a ténnyel, hogy több csöngetés nem lesz, és ha most elalszom, elkésem a saját misémről. Ez a fenyegetés általában elegendő ahhoz, hogy az ágyból a tettek mezejére másszak. Napirendemhez tartozik a fürdés és a Reggeli Dicséret a készülődés idejében. Napi rendetlenségemhez tartozik, hogy ha fürdés van, elmarad a Reggeli Dicséret, ha Reggeli Dicséret van, elmarad a fürdés; legtöbbször pedig mind a kettő elmarad. (Azért mise után pótolni szoktam, a Dicséretet a reggeli órákban, a fürdést a kádban.) Gyönyörű, kit szeretsz? Miféle alakra pazarlod édességedet? Nem mintha le akarnék mondani róla; úgy tapogatózom szépséged villanásai után, mint a kokainista, mikor a padlón négykézláb mászkálva keresi a Fehér Hó elhullott morzsáit; dehát kevesebb borzongással, erősebb akarattal jobb reklámod volnék. Nem vagyok én reklám; irgalomból kimosott, szárítókötélre akasztott rongy vagyok. Lengéseimmel jelzem a szelet.

A szél pedig te vagy, Csodálatos.