A Horváth Mihály téren (lánglelkű püspök!), a józsefvárosi nagytemplom előtt, Pázmány Péter szobra áll. Balkezében pásztorbotját lóbálja, jobbkézzel pedig haragosan mutat a sarokba: «Hozzátok már ide azt az esernyőtartót, nem tudom hova tenni a pásztorbotomat.» Bocsánat a persziflázsért; de hát Bajcsy-Zsilinszky Endrét is abban a pillanatában szobrászták le, amikor a parlamentben eszébe jut, hogy otthon az égő gázlángon felejtette a tejet. Ezek a szobrászművész kockázatai; a fenségest egy lépés választja el a nevetségestől.

Pázmány Pétert én mélységesen tisztelem; a legnagyobbak egyike. Ha már átalljuk Mária Teréziát és lánglelkű püspököt akarunk névadónak, ő volna az illetékes. De, bár kitűnő prédikációkat írt, nem mint szónok volt nagy, orgánuma gyönge volt. Írótollal a kezében kellene ábrázolni. Zseniális hitvédő volt. Letisztult, türelmes gondolatmenetei, hatalmas biblikus és patrisztikus tudása ma is hatékony fegyvert jelentenek azokkal szemben, akik a katolikus hitet elfajzásnak tüntetik fel. Számítógéppel se volna könnyű annyi témába vágó patrisztikus idézetet előásni, amennyit ő minden oldalon kiráz a kisujjából. Munkabírása hihetetlen, pedig beteges volt. Fölényes szellemével úgy járt a hitviták tüzében, mint a három ifjú a lángoló kemencében. Vele volt Isten angyala.