Pénteken, elhatalmasodó nyomorom következtében, bankszámla-dézsmálásra került sor. A gyorspénztárban dolgozó tisztviselő (ötvenes éveiben járó hölgy) szépen kitette elém a kért harmincezer forintokat, visszaadta a személyi igazolványomat és az ügyfélkártyámat, s csak utána nyomtatta ki a nyugtát, amelyet alá kellett írnom. Miközben a pénzt és a papírokat elpakoltam, boldogan éreztem: bíznak bennem. Eszébe se jutott a hölgynek, hogy le is tagadhatom az átvett pénzt. Tudta, hogy nem fogom letagadni. Ha egy ilyen bizonyosság nem alakul ki két ember között, gondoltam, kapcsolatukban a pokol van jelen.

Ugyanaznap délután gyógyszereket vettem át egy patikában, és megismétlődött a jelenet. A gyógyszerész, szintén idősödő hölgy, szépen kirakta recept nélkül kapható gyógyszereimet a pult szélére, ahonnan táskámba vándoroltak, miközben ő bement a raktárba, hogy mindazt előteremtse, amivel az orvostudomány javamat igyekszik szolgálni. Eszébe se jutott, hogy letagadhatom a már átvett anyagot, vagy kirohanhatok vele a gyógyszertárból. Nem vállalt akkora kockázatot, mint banki társa, de mégis megbízott bennem, éspedig magától értődően.

Hogyan, Gyönyörű, kétszer egyetlen napon? Nekem ez kimondhatatlanul jólesett, amikor annyi bizalmatlanság vesz körül. Élelmiszerboltok pénztárainál oda szoktam tartani tárcám aprópénzes rekeszét, hogy a pénztáros a visszajáró fémpénzt egyenesen oda ejthesse be. Van, aki bele is ejti, elfogadva a bizalmat, de van olyan is, aki gondosan beleszámlálja, visszautasítva azt. Persze túljárok az eszükön, csak azért se számolok velük.