Gyalogolok a Petőfi Sándor utcán. Tudod, TALAKE, a Váci utca és a Városház utca között. Egy lakberendezési bolt kirakatában megpillantok egy vázát. A váza csíkos, karcsú, elegáns. Nagyon szép. Rendkívüli, nem mindennapos módon szép. Iparművészeti remek. Elbűvöl.

Húszezer forint.

Sok. De a váza nagyon szép.

Alkudni kezdek magammal. Imádottamnak venném meg. Az oratóriumban tartanám. Mindig gondoskodnék friss virágról. Megmutatnám vele a Szépségesnek, hogy szeretem.

Húszezer forint. Könnyelmű kiadás, alig maradna pénzem... Nem merek dönteni. Megengedem magamnak, hogy a habozás állapotában maradjak.

Elmegyek a postámért. Egy saroknyira van a posta, hozom a leveleimet, és jövök visszafelé. Nézem a kirakatot, nincs ott a váza. Persze, a másik ablakban volt. Visszamegyek, ott sincs. A negyedóra alatt, ami megpillantásától eltelt, kivették a kirakatból. Valószínűleg másnak is feltűnt, hogy ritka alkotás.

Imádottam válaszolt. Nem kell a váza. Légy te a váza. Légy te a virág.