A dán királyfi először tisztelettel beszél apja szellemével, de mikor a szellem a föld alól kezd felkiabálni, így szólítja: „boy”, „truepenny”, „old mole” (Aranynál: „hé”, „jópénz”, „vén vakand”). Amikor, majdnem gyerekfejjel, először olvastam a magyar szöveget, ezzel sehogy se tudtam mit kezdeni. Egy biztos (mint korábban írtam): revideálnom kell Shakespeare-képemet, ő nem ünnepélyes, hanem szellemes. De hogy ennyire? Azt hiszem, most már értem: Hamlet zaklatott állapotában kétségbesett iróniával beszél. És ez a tragédia alaphangulata. Valóban értem, vagy csak bebeszélem magamnak? A kép, ami kibontakozik előttem, tragikus, de monumentális irónia kavargó árnyaiból áll össze. The time is out of joint. Megdöbbentő, de valahogy otthon érzem magam ebben a kavargásban.