Ébresztőórám leckéket adhatna könyörtelenségből. Akkor hirdeti meg az égszakadást-földindulást, amikor, szokásos korai ébredésem után, végre képes volnék egy kis jótékony szendergésre. Bódultan serkenek, brutalizálom a nyomorult műszert („ha nincs benned könyör, ne legyen benned hang se”), s egy füst alatt bekapcsolom a rádiót, mert most már veszélyes lenne elszundikálni, nincs több ébresztés. Aztán megkeverem kávémat, és várom, hogy hasson.

Közben a rádió érdekes vizekre evez. A vasárnap reggeli nyúlfarknyi egyházi műsor régebben gyalázatosan agyon volt politizálva, de mostanra lelkibbé vált, és a zsidóság is szóhoz jut. Ma reggel a Rabbiképző Egyetemnek egy docense szólal meg. A szívről beszél. Előbb a testi szervről, amint a szívsebész a kezében tartja (brrrrrr), majd a szív bibliai értelmére kerül sor, s amikor már hiányolnám Isten nevét, elhangzik Isten neve. A rabbi a szeretet Istenéről beszél. Álomködből bontakozó agyamnak majdnem úgy tűnik, hogy 1Jn 3,19-20 kifejtését hallgatom. Egy mondatra emlékezni vélek: „Nem kell rejtőznünk Isten elől, saját szívünk ítélete mögé sem.” A zsidó teológus ugyanazt mondja, amit én szoktam mondani gyónóimnak. Az én Istenemről beszél. Ráismerek.

Vannak zsidó testvérek, akik úgy vélik, hogy a keresztények nem monoteisták, mert a Szentháromságban hisznek. De ez másképpen van. A kereszténység mindig ellenállt a triteizmus (háromistenhit) kísértésének. Isten egyetlen lény, egyetlen valóság. Az isteni személyek közötti különbség valós, de csak az egymás közti relációk szembenállásában érvényesül. A három személy minden léttartalmi mozzanatban azonos. Ha Istent megszólítjuk, személyhez szólunk, nem csoporthoz. Egyesszámot használunk, nem többesszámot.

Kimondhatatlanul jó érzés ráismerni a zsidók Istenére. Zsidó hívők és keresztény hívők sokban különböznek. Ők a Talmudból értelmezik az Ószövetséget, mi az Újszövetségből. De amikor imádkozunk, nincs köztünk különbség. Egyazon Jelenlét ölel magába minket.