Szeles éjszaka volt. Koloán arra ébredt, hogy Tűzharmat ott áll az ágya mellett.

– Gyere, nyissuk ki az ablakot – mondta az egyszarvú szokatlan izgalommal a hangjában. – Tünemény van az égen.

Úgy is volt. A nyitott ablakon át tintakék égbolt látszott a város fölött, amelyen világosan kirajzolódott két hatalmas, kristályfényű alak. Az egyiknek szarv nőtt ki a homlokából.

– De hiszen ez te vagy, Tűzharmat – suttogta Koloán megdöbbenve.

– A másik pedig te vagy, Koloán.

– Én? Az nem lehetséges.

– De bizony. Nézd csak... Most... Profilból...

Csakugyan Koloán volt.

Mindkét alak ragyogott, kristályosan villódzott, valami hihetetlen tisztaság és méltóság sugárzott belőlük. Gyönyörűek voltak. Koloán úgy érezte, szétrobban a mellkasa.

Aztán a vízió elmerült a tintakék háttérben. Lassan az is elborult, és csak a szokásos, felleges éjszakai égbolt látszott.

– Mi lehetett ez? – kérdezte az egyszarvút Koloán.

– Azt hiszem – felelte Tűzharmat meghatottan – , Isten szemével láttuk önmagunkat.

Koloán sokáig nem aludt el. Mintha valaki énekelt volna az éjszakában.

Pedig nem énekelt, csak a szél.