Nap nap után hallgatom az Afganisztánról szóló híreket a rádióban, ehhez aztán asszociálódik Irak. Ott úgy néz ki, jobban állnak a dolgok. Mi amúgy se aggódunk, szerencsére idejében eljöttünk Irakból. A magyar vitézség mindig híres volt. Mihelyt egy emberünk elesett (egy hivatásos katona, aki önként jelentkezett iraki szolgálatra), nyomban hősiesen kivontuk „csapatainkat” (azt a néhány főnyi kontingenst) Irakból. Arra igazán nem számítottunk, hogy egy katona el is eshet. 

Félreértés ne essék, az iraki hadjáratot magam se helyeseltem, de ha már egyszer a tömeggyilkos Huszein el volt kergetve, mégiscsak fenn kellett tartani a rendet. A magyar katonák ekkor mentek ki, NATO (vagy ENSZ?) alapon. Érdekes, az első és második világháborúban hősi halálról beszéltünk, amikor a szerencsétlen, halálba hajszolt áldozatok elestek. Amikor a világ békéjének fenntartása és szövetségesi hűség motivál bennünket a részvételre, ott elesni nem hősi halál, csak pech.

Régi dicsőségünk, úgy tűnik, hol késel az éji homályban, hol pedig peches. Egyáltalán, létezett valaha? 

„Nekünk Mohács kell”, írta Ady.

Kell a ménkűnek.