Még egyszer írnom kell a bukott angyalokról, nehogy előző bejegyzésem hamis gondolatokat ébresszen. Lám, a juhászológia, amibe gyanútlanul kezdtem, a teológiába futott be.

Juhász Gyula azt mondja:

És arcukat kezükkel eltakarják,
Mert látni Őt már többé nem akarják... 

Ez a „már többé” azt tételezi föl, hogy a bukott angyalok, mielőtt letaszíttattak az égből, színről színre látták Istent. Nos, ez nem így van. Aki egyszer Istent színről színre látja (vagyis: minden közvetítő közeg nélkül ismeri meg), többet nem képes vétkezni. Nem azért, mintha hiányozna ehhez a szabadsága, de hiányzik a motivációja. Istenben minden érték végtelen teljességét szemléli, nem tud tehát olyan értéket fölfedezni, amelynek kedvéért elforduljon Istentől. Már pedig a bűnön kívül semmi sem „taszít le az égből”, vagyis zár ki az Istent szeretők köréből. Isten nem kuglizik az angyalokkal. 

A bukott angyalok akkor vétkeztek, amikor még nem láthatták színről színre Istent. Ellenkezőleg, próbára voltak téve, vajon Istent választják-e, vagy helyette valamilyen teremtett, véges értéket. Önmagukat választották, önmagukat helyezték elébe Istennek. A szellemet nem csábítja érzéki élvezet vagy anyagi birtoklás.  Sajátos bűne a gőg, amely eltakarja arcát, hogy ne nézzen Istenre, mert önmagát akarja bámulni.

Ne úgy képzeljük, hogy Isten „büntetést szabott ki” a lázadó angyalokra. Bűnük a büntetésük: az, hogy szellemi, azaz végérvényes döntéssel „eltakarták arcukat” Isten elől.