Nem olyan régen a Hagiosz listán kerestem Harsányi Lajos Szent Margit-versének szövegét, amit ifjan kivágtam az Új Emberből. Örültem volna a Szent Ágnesről szóló szonettnek is, amit szintúgy őrizgettem. Lassan eszembe jutott egy harmadik vers is, amit szintén kivágtam, bár ez nem tartozott a szentekről írt szonettek közé. Harsányi nem nagy költő, de kedves költő, van egyéni hangja, kicsit faramucian rímel és érthetetlenül bőkezűen bánik a gondolatjelekkel, dehát kinek baj az? A kivágott verseket már nem őrzöm, mert „kis szobába toppanék” és kidobám dossziéimat, hogy elférjek. Viszont egy kedves fiatal dominikánus, időt és fáradságot nem kímélve, megkereste a verseket az Új Ember megsárgult példányaiban. Köszönetem kinyilvánítása mellett arról is beszámolhatok, hogy ez az összeköttetés a múlttal olyan volt számomra, mint amikor a vízbe esett ember hirtelen talajt érez a lába alatt. Ráismertem önnönmagamra. Érdekes érzés, de csöppet sem kellemetlen. 

Íme Harsányi háromszor.

Magyar Szent Margit

A szörnyű orkán régen elviharzott.
Csak távol tompa dörgés hallható még.
Elment a vad tatár, eltűnt a hó, jég
És népesedni kezdenek a majrok.

A barna vért a föld beitta lassan.
Sarjad a fű a megtiport határon.
Kolomp kolompol új fehér gulyákon
S pacsirta száll a rekkenő magasban.

Buda alatt borong a part ligetje.
Roppant smaragd a kis Nyulak-Szigetje,
Kolostorában térden áll a – hála.

A kő-kerengőn Margit hős alakja,
Dolgos kezével sebjeit takarja,
Lobog a szélben hófehér ruhája.

(Új Ember, 1954. április 4.) 

 

Szent Ágnes

Kicsinyke bárány ámuló szemekkel.

Szűz áldozat – Ábeltől kezdve mindig –

A tiszta vért bűnös fejekre hintik,

Míg füstje lassan ég felé remeg fel.

 

Pogányok adták őt csúf áldozatra.

A bordélyban hiúz-szemekkel lesték.

De angyal védte sérthetetlen testét

S az Úr erős malaszttal támogatta.

 

Hiába volt erőszak és ígéret.

A fáklya már az oldaláig égett,

De ő maradt a láng között is – márvány.

 

Tapsolta őt az ég kerubja, szentje.

Szökellve szállt a gyöngyvirágos mennybe

S ölébe vette ott az égi – Bárány.

 

(Új Ember, 1954. február 14.)

 

 

Mi az ember?

 

Harmincbillió sejtből áll

S huszonkilenc elemből.

Zsong benne víz, vas, szén, kova

Sőt - arzén is kerengöl.

 

Ha lombikjánál egy tudós

A mű-emberre gondolt,

A boltban mindent megkapott,

Az ára - két angol font.

 

Ki elhamvasztotta magát,

Háromkilónyi hamu lett.

Rejthette márvány urna, vagy

Nyakláncon kedves amulett.

 

(Ó Dante, Shakespeare, Beethoven,

Kilencedik szimfónia!)

Szabad-e a költőnek is

Az ügyhöz egy szót szólnia?

 

Az ember: eol-hárfa, zeng.

A végtelenre áhít.

A Világszellem játssza rajt

Örök melódiáit.

 

(Új Ember, 1954. április 4.)