Árnyékanalízis

Sastekintetemmel a polcokat pásztázom a Match áruházban. Előttem egy eladó bevásárlókocsiból pakol a polcra. A kocsi túlsó végén egy hölgy tájékozódik az áruválasztékban. Én döntök először úgy, hogy továbbhaladok. A kocsi és a hölgyvásárló között becslésem szerint éppen átférek. De a hölgy másképp ítéli meg térfogatomat, félrehúzódik. Átcsörtetek, mint egy gondolataiba merült elefántcsorda.

Ha jól emlékszem, esprit d'escalier a neve annak a jelenségnek, amikor az embernek csak távozás után, a lépcsőházban jut eszébe, mit kellett volna mondania, vagy hogyan kellett volna viselkednie. Így járok most. Egy idő múlva agyamba villan a gondolat, hogy meg kellett volna köszönnöm a hölgy udvarias félremozdulását. Most már késő, fényévnyire járok, és különben is abszurd volna utólag magyarázni, hogy köszönet-párti vagyok ám, csak most éppen nem reagáltam időben. Ezt jóvátehetetlenül elmulasztottam. S csak nemrég jajgattam, hogy nem vagyok elég lovagias... Hát nem is.

Kérdezzétek csak meg Jungot, van árnyék-személyiségünk. Tudattalan világunk sötét oldala önző, kéjvágyó, agresszív és gyáva. Chesterton így mondja: „Ember vagyok, azért minden ördög jelen van a szívemben.” A teológia rendetlen hajlamoknak nevezi ezeket a házi ördögöket. Bizony, ösztönös viselkedésemben árnyékom nyilvánult meg, „ha-én-erre-jövök-állj-félre”, „én-fontos-vagyok-te-nem”, „a-szívességet-elvárom” és „nem-tartozom-hálával” oldalam. S nem először.

Asszonyom, köszönöm előzékenységét, és fájlalom, hogy ezt nem mondtam meg ott és akkor. Csöppet se valószínű, hogy kegyed olvassa ezt a naplót. De legalább az árnyékának hadd mondjam meg.