Amikor a szemináriumba kerültem, az akkori liturgikus naptár szerint gyakran imádkoztuk a 91. zsoltárt a kompletóriumban, a Psalterium Pianum tündöklően egyszerű fordításában, amit azóta kiirtottak a liturgiából a felbőszült latinisták. Megkapott ez a két sor:

Non timebis a terrore nocturno,
a sagitta volante in die. 

Valamelyest már tudtam latinul. Tudtam, hogy a "non timebis" "nem fogsz félni". az "a" -tól, -től, a "terror nocturnus" az "éjjeli rémület", az 'in die" "nappal", s a "sagitta volans" – nos, egy repülő sagitta. A sagitta szót nem ismertem.

Ó, a csodálatos ifjúkor! Fantáziám a tudás helyébe lépett, s a titokzatos szó jelentését valami repülő szörnyben véltem megtalálni, szinte láttam, ahogy ördögpofával, előrenyújtott mancsokkal úszik a rettentő sagitta az égbolton... Így iszonyúan félelmes volt a zsoltárnak ez a része. 

De aztán közbejött valami. Eszembe jutott utána nézni a szótárban. Sagitta mindössze annyit jelent: nyíl. Nem fogsz félni a repülő nyíltól. Ha t. i. ütközetben lövöldöznek rád.

Én nem féltem a repülő nyíltól. A kádári diktatúra nem lövöldözte ki a szemünket gumilövedékekkel, ez a dicsőség Gyurcsánynak volt fönntartva. A sagitta fölfedezett jelentése iszonyúan prózaivá tette a sort.

Ó, a tovatűnt ifjúkor, amikor még a fantázia fontosabb a valóságnál! A sagittariusok megfeszítették íjukat, s az ifjúság édes madara alábukfencezett. 

A sagitta szó ma már olyan prózai számomra, mint a krumpli. De azért az ifjúkor nem tűnt tova teljesen. A lelőtt madár még felüti a fejét és idebűvöl egyet-mást. Ha eddig nem nőtt be a fejem lágya, remélem, ezután nem is fog. Non timebis a sagittis monotoniæ.