Megyek a Petőfi Sándor utca felől a Deák téri metró felé, elhaladva a Danaidák szobra mellett, a Sütő utcában, ahol Szomory Dezső lakott. Hőség és tömeg.

–Jó napot.

Valaki ráteszi kezét a karomra. Megállok. Keskeny arcú, alacsony, teljesen rózsaszínű hölgy. Nem vagyok jó megfigyelő, utólag nem tiszta számomra, hogy a ruhája vagy a feje volt rózsaszínű. Valószínűleg mindkettő.

– Én önt szeretem a legjobban – leheli érzelmesen. 

Fölthehető, hogy én nem őt szeretem a legjobban, mert szokatlan hevességgel reagálok. Nem szoktam gyorsan mozogni, de most valószínűtlenül gyors vagyok. Úgy tépem ki magam a hölgy kezéből, hogy ő is megdöbben, és ijedten kér bocsánatot. S már húzok is el, második kozmikus sebességgel.

Utólag reflektálok. Első gondolatom, hogy prostituált, és a második gondolatom is az. (Ha nem hiszel nekem, az csak azért van, mert nem láttad azt a rózsaszínű arcot.) Na de fényes nappal, a tömeg kellős közepén? Gazdag külföldiekre vadászik? S ha nincs gazdag külföldi, jó egy kövér, nyakkendős vénség is? Hogy akart eljutni a pénztárcámig? Azt hitte, hogy rózsaszínű megjelenése mást is kiválthat belőlem, mint jeges iszonyatot? Optimista, szánalomra méltó démon...

Kicsit elmélkedem a témán. Reflexióim egyetlen mondatban foglalhatók össze:

Ennyire hülyének látszom? 

Sajnos, valószínűleg igen...