Keresve Harsányi Lajos Margit- és Ágnes-versét, kölcsönöztem válogatás-kötetét, a Toronyzenét. A két vers nincs benne, de érdekes felfedezni vagy újra-felfedezni Harsányit. Meglepetésként ér, hogy fiatalkori lírája mennyire Ady-ízű. Versformáira is erősen hatott Ady. Mutatóba az ifjúkori versekből egyet idézek, egy igazán szépet. Tessék megnézni a harmadik strófát, sóhajt belőle Ady. Az ötödikből pedig már ordít. De mégis van bennük Harsányi-íz is, valami, ami csak őrá jellemző.

 

Harsányi verse Chopin nosztalgiájával hozza kapcsolatba a G-moll balladát, de az alkotás nem mindenestül melankolikus. Van benne sziporkázó öröm is.

 

 

A ballada 1835-ben már készen állt, s a zeneszerző korántsem ment haza a Visztulához meghalni. Párizsban halt meg 1849-ben. Ettől függetlenül a vers szép, a zene is szép, s a Szajna mindenesetre befagy maholnap. Ámbátor az se kizárt, hogy nem fagy be. Nem vagyok én meteorológus. Hanem a Visztula partjai azóta ugyancsak dörögtek, két világháborúban is... Úgy gondolom, Harsányi szimpátiája a lengyel sorssal a fő tartalma ennek a versnek, s talán így kell hallgatni a G-moll balladát is, kicsit zárójelbe téve a nagy zeneköltő személyes mélabúját. A ballada mellékneve "lengyel". s mint olvasom, Chopin általános vélemény szerint  Mickiewicz Conrad Wallenrod c. költeményéhez írta. Ezt nem ismerem, de feltételezem, hogy lengyel történelmi elbeszélő költeményről van szó. A ballada tehát nem személyes melankóliát fejez ki, hanem a történelem földindulásait foglalja magában, immár csillag-magasságban, mindörökre. 

 

Csakhogy, mint ugyanott olvasom, Chopin nem szándékozott balladáit meghatározott történetekhez kötni. A zanehallgatónak megvan a szabadsága, hogy hozzáálmodja a zenéhez saját történetét. Sokra értékelem egy kedves levelzőpartnerem értelmezését, aki visszatér a személyes melankóliához mint magyarázathoz. Jogosnak, sőt kongeniálisnak érzem.

 

A G-moll balladát legalabb ezerszer hallottam, mert a húgom jatszotta, gyakorolta otthon.  Soha nem olvastam, kutattam utana, mikor és miért irta. Nekem ez egy történet, egy régmúlt és talán Chopinnel megtörtént esemény. Az is lehet, hogy a képzeletében. Valamire emlékezik, egy képre, egy illatra, egy nyári rétre, ahol sétált, játszott, talán a szüleivel, de lehet, hogx egy gyönyörűszép kislány képe merül fel a képzeletben, Amikor még minden szép es egyszerű volt, nem olyan mint most, amikor beteg, és ezer és ezer ember keresi a társaságát, sőt üldözi a szeretetével, egy egész világ. ami nem az ő világa.  Amikor ő nem is itt él igazán, hanem abban a távoli és a messzeségben elsüllyedő országban; ez ország es világ már nem is e földön van, és nagyon nehéz eljutni oda, de a képzeletben olyan élő,  hogy megelevendik és benne él, miközben  marcangolja a vágy, hogy maradjon mindig vele ez a pillanat, nem engedi el es küzd még, még egy kicsit. És akkor megjelenik a napfényes, az örömteli kép, ahova ő valóságosan belép és boldog és vidám, és friss, ifjan, boldogan szalad és játszik és örül, nagyon-nagyon örül, otthon van. Persze megint vissza kell térnie innen, de a szivében hozza az ígéretet, ő ehhez a szép világhoz tartozik, és végül vissza fog térni és  az igazság győzedelmeskedik, minden világos lesz, érthető és egyszerű. Eléggé döcögnek a szavaim. Chopin olyan finom, olyan éteri, minden árt, még a legszebb szó is, annak, amit ő ábrázol, még akkor is, ha tragikus. 

Az is kedves tőle, hogy a keringő háromnegyedes ritmusa kíséri, támasztja alá az elrepülő  érzéseket, dallamokat, még a balladáiban is.

Képes elvinni  a szegény földhözragadtat is oda, ahol ő van.