A Hagiosz levelezőlistán előkerült a Toronto Blessing témája. Itt, a listán kívül próbálom összefoglalni mondanivalómat a témáról, anélkül, hogy ezzel a további diszkusszió útját el akarnám vágni. Amit kifejtek, nem az Egyház hivatalos tanítása, csak személyes teológiai álláspontom.

Amikor a botrányos „Toronto” jelenségekről hírek jöttek, intenzíven foglalkoztam a témával. Ennek legalább tíz esztendeje, ma már nem vagyok naprakész, de kiérlelt véleményem van. Mindenekelőtt eszembe jutott Efraim testvérnek, a „Kései esők” szerzőjének álláspontja Isten botrányos szeretetéről. Idézem.

Edith Piaf minden nap térden állva imádkozott. Egy alkalommal Cerdanért könyörgött egy sorsdöntô bokszmérkőzés elôtt. A szoba megtelt rózsaillattal, és Edith tudta, hogy Cerdan gyôzni fog.
Egy keresztény újság – a jelenetet megelevenítő filmmel kapcsolatban – botrányosnak tartotta az Ég ilyen fajta közbelépését, és lényegében kétségbe is vonta. Valóban megbotránkoztató. Isten irgalma botrányos, és ez így van jól, mert ha igazságosan szeretne, ki lenne rá méltó? Ha nem szeretjük botrányos szeretettel azokat, akik elvetendôk, akik elveszettek, akkor nem vagyunk keresztények, és nem vagyunk annak a Mesternek a tanítványai, aki így szólt a prostituálthoz: ,,Nem ítéllek el'', és aki ezt is mondta: ,,... a cédák megelôznek titeket a mennyek országában.''

Cerdan, a bokszoló nős ember volt, az énekesnővel való viszonya házasságtörő. Isten szeretete valóban botrányos. Az Énekek énekében a szerelmes lány azt kívánja, hogy bár nyilvánosan csókolózhatna kedvesével (8,1):
.
Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.

Botrányos, nemde? Isten nem a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot hagyja jóvá, hanem példának hozza a szerelmesek lángolását, példának a lángoló szerelemre – amilyen az övé.
Amikor a 20. század elején a pünkösd-mozgalom kitört, több protestáns egyházi közösség teológusai kiáltványt fogadtak el, amely óvott tőle (Berlini kiáltvány, 1909):

Az úgynevezett pünkösd-mozgalom nem felülről, hanem alulról való; sok jelensége közös a spiritizmuséval. Démonok működnek benne, amelyek a sátántól csalárdsággal vezettetve, hazugságot és igazságot összekevernek, hogy Isten gyermekeit félrevezessék... Az olyan ocsmány jelenségek, mint az elesés, arcrángatózás, reszketés, kiáltozás, visszatetsző, hangos nevetés stb. ... előfordulnak az összejöveteleken. Nyitva hagyjuk a kérdést, mennyi ezekből a démoni, mennyi a hisztérikus és mennyi a pszichikus, – mindenesetre az ilyen jelenségek nem Istentől valók.

Azóta a pünkösd-mozgalom behatolt a katolikus Egyházba, a pápák elismerték, szép lassan a nehézkes magyar egyház is Amikor Erdő Péter bíboros diakónussá szentelte Kunszabó Zoltánt, az Új Jeruzsálem Közösség vezetőjét, a Berlini Kiáltvány, úgy tűnik, eltűnt a süllyesztőben. Vagy mégsem? Most a Toronto Blessinggel kapcsolatban elevenítik fel a Berlini Kiáltvány rég megcáfolt vádjait... A történelem ismétlődik.

Ocsmány jelenségek? Én meglehetősen ocsmánynak találom, ha valakinek fölvágják a hasát, a sebészek mégis megteszik, és ez, ha nem is gusztusos, de erkölcsileg helyes és Isten dicsőségét szolgáló cselekedet. Nézzük meg az ószövetségi eksztatikus prófétaság jelenségét:

Hírül vitték azonban Saulnak, s elmondták neki: »Íme, Dávid a ramátai Nájótban van.« Erre Saul poroszlókat küldött, hogy fogják meg Dávidot. Amikor azonban meglátták a jövendölő próféták seregét és vezetőjüket, Sámuelt, őket is betöltötte Isten lelke, s ők is prófétálni kezdtek. Amikor ezt hírül vitték Saulnak, más követeket küldött, de azok is prófétálni kezdtek. Erre Saul harmadszor is követeket küldött, de azok is prófétálni kezdtek. Megharagudott erre Saul, s maga is elment Ramátába; amikor a Szókóban levő nagy vízveremhez jutott, megkérdezte: »Hol van Sámuel és Dávid?« Azt mondták erre neki: »Íme, a ramátai Nájótban vannak.« Elindult tehát a ramátai Nájótba, de őt is eltöltötte Isten lelke, s amint ment és haladt, egyre prófétálgatott, amíg a ramátai Nájótba nem jutott. Ott ő is levetette ruháit és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül. Innen is származott a közmondás: »Hát Saul is a próféták közt van?« (1Sám 19,19-24).

Két tévhit megcáfolására alkalmas ez a bibliai hely. Az egyik, hogy az Úr Lelke sohasem kényszerít. Általában valóban nem kényszerít, de bizony előfordul, hogy ellenállhatatlanul tör ránk. A Toronto Blessing során előforduló heves rángatózás, ugrálásra, rugdalózásra, rohangálásra késztető erőhatás, vagy a kibocsátott „állathangok” nem mindig akaratunktól függőek. S ez mutatja, hogy nem mindig érvényes az az elv sem, hogy „Isten sohasem aláz meg”. Ő az, aki „megaláz és felmagasztal” (1Sám 2,7). Néha azért aláz meg, hogy gyógyítsa gőgünket, néha azért, hogy próbára tegyen, néha azért, hogy áldozattá váljunk érte. Akikben tiltakozik valami, hogy egy Toronto Blessing jelenetet hitelesnek elfogadjanak, könnyen lehet, hogy gőgjükkel szembesülnek.

Nekem a Toronto Blessingről személyes tapasztalatom nincsen, és nem is óhajtom azt a katolikus templomokban bevezetni. Nem propagandát csinálok. Isten jogait védem. E jogok korlátlanok, ne próbáljunk határokat szabni Istennek.

A Toronto Blessingnek megvan a veszélye is. Tévtanítások keletkezhetnek, a manifesztációk öncélú keresése fenyeget, káoszba fulladhat az imaösszejövetel. Ennek megakadályozására 1.) egészséges tanítás, 2.) a manifesztációk periférián tartása, 3.) fegyelem szükséges. Ahol ez nincs biztosítva, az ördög kidugja fejét a réseken...

Saját írásaimból ajánlom:

http://www.hagiosz.net/?q=tuz

http://www.hagiosz.net/?q=itatnalak