Juhász Gyula poénos költő. Szereti a versek végén a nyomatékot, a meglepetést. Így aztán olykor groteszkbe téved, mint a fölbúg a polgár esetében.

Melankólia c. versét éldelem. (Jó szó, mi?) A költő emléktárgyain mereng.

Egy régi arckép. Rajta szép ajánlás
Egy színésznőtől. Meddő éjszakázás
És vágy és bánat csókja, könnye rajta.
Becézgetem, mint bús babát a dajka. 

No igen.

Először is: a baba nem bús. A baba legföljebb nyűgös. 

Másodszor: amikor a szakállas lírikus dajkához hasonlítja magát, égnek áll a szakállam.  A dajka az én fantáziámban hölgynemű. Nálam nincs uniszex. Férfi és nő között minőségi különbség van. Az egykori flörtből visszamaradt vacak érzelmes dédelgetése számomra elviselhetetlenül feminin. A búsuló Juhász itt végzetesen elbúsulta magát.

Igazam van, Bandukhár?

Juhász Gyula kitűnő költő, és megrendülten állok élete tragédiája előtt. De ami nevetséges, az nevetséges.