– Nőügyem volt – mesélte Koloán.

– Na ne mondd – felelte Tűzharmat, az egyszarvú. – Csupa fül vagyok. És, persze, csupa szarv.

– Azzal kezdődött, hogy egy fiú... Nem, nem is azzal kezdődött. Tegnap este, szentmise után, bejött a sekrestyébe Fariksa, örök mosolyával az arcán. Már egy szép kislány anyja, de most újból domború. Ezúttal férfiút vár.

– És?

– Persze eszünkbe jutott a szintén sekrestyei ismerős Szmartána is, akinek ikrei vannak, de rövidesen jön nála is az új baba. Ő már nem is domború, valósággal robban. Örvendeztünk. Ez volt az előzmény.

– Aztán?

– Aztán, ma délelőtt, egy kedves fiú átadta nekem a helyét a metrón. Eszembe jutott az elv, amit kidolgoztam magamnak: mindig el kell fogadni, nem szabad csalódást okozni.

– Tehát elfogadtad?

– Mondtam neki, hogy csak egy megállót utazom, de elfogadom. Azt hiszem, helyesen tettem. A fiú örült.

– Egyik őrült, a másik örült – helyeselt Tűzharmat. – De hogy lesz ebből nőügy?

– Eszmei összefüggésben. Az előzékenység kontextusában. Később ugyanis sorban álltam egy Match pénztárnál, és mögém állt egy fiatal hölgy. Szinte gyerekarca volt, de úgy tűnt nekem, határozottan domború. Többször is sandítottam, ellenőriztem, végül eldöntöttem: igenis gyereket vár.

– Aha. És előre engedted?

– Aha bizony a köbön. Ám olyan értetlenül nézett rám, hogy arra gondoltam: tévedtem. Egy pillanatig roppant kínos volt az egész. A következő pillanatban elfogadta és előre ment, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy talán elhibáztam, és most azt gondolja rólam, hogy csak azért voltam udvarias, mert fiatal és csinos. Képzelheted, milyen érzés, vén szatírnak látszani, aki kikezd egy fiatal nővel. Egy darabig nem tudtam hova lenni.

– Aztán?

– Kínomban fölhívtam Zongoánát, akinek jó az ítélőképessége ilyen dolgokban. Ő úgy gondolta, nem volt félreértés. Azt mondta, az áldott állapotban lévő asszonyok nincsenek ahhoz szokva, hogy előzékenyek hozzájuk. Társadalmunk nem kényezteti el őket. A hölgy, szerinte, ezért volt meglepve.

– És ez megnyugtatott?

– Igazából az nyugtatott meg, hogy hazafelé a metrón még egy domború hölgyet láttam. Ült, így hát nem volt dilemmám, hogy átadjam-e a helyemet. És, hogy is mondjam, a domborulatra ráismertem. Az asszony rajta tartotta kezét, nyilván a kezdődő élet moccanásait tapogatva. Nem volt kétségem. Megkönnyebbültem, megnyugodtam. Máskor is előre fogom engedni a kismamákat.

Az egyszarvú nevetett, és lobogni kezdett.

– Az anyaság csodája – mondta még Koloán, könnyes szemmel, mielőtt őt is elborította a boldog nevetés.