Nem, bármilyen groteszkek ezek az emberszabású szurikáták, Kungl György szobrász és kerámikus meghökkentően kreatív kisplasztikái, ezek nem karikatúrák. Nem is állattani tanulmányok. A szurikáták négyujjú manguszták, de ezeknek öt ujjuk van. Arcuk emberi hangoltságot tükröz. Nem az állatfaj a lényeg. A művész, sajátos formanyelvén, az emberből mutat meg valamit. Ám a formanyelv se lényegtelen. Nem lehet a porcelánfigurákat úgy olvasni, mint valami rejtjeles szöveget, amit szimplán dekódolni kell egy kulcs segítségével. Az üzenetet csak a formával együtt lehet befogadni. 

 

Tegnap földbe gyökerező lábbal álltam Kungl új kiállításának megnyitásán a Museionban (Üllői út 3.), szaktalan jövevény a szakemberek között, és ma a fejemben zsongó szurikátákkal ébredtem. A művész teremtett egy alternatív világot, amely minden eredetisége mellett is azonos azzal a világgal, amelyben mozgunk. Váratlan szimbólumok figyelmeztetnek arra, hogy igenis rólunk van szó. Könyv. Kehely. Szőlőfürt. A Harag c. kisplasztika (balról) szurikátái egy felborult kelyhen veszekszenek. Önkéntelenül a huszita háborúk jutnak eszembe („Kelyhesek”), de a veszekedő kofák is. A művész azt mondja el a haragról, amit csak így lehet elmondani. Ami nem absztrakció, nem példabeszéd, hanem konkrét forma, mimika, gesztus, és mégis porcelánfölötti érvényesség.

 

 

Az állatfigurák és a tárgyak egyetlen világot alkotnak. Ez a világ a művész egyéniségét is magában foglalja, ám sokkal több, mint lírai vallomás. Finom lélektan ítélkezés nélkül, szelíd reflexió az ember mélyvalóságára, de távlata bejárhatatlan. Az ábrázolt tárgyak szimbólum-értéke mozdulatlanul is mozdul, magasabb síkra emeli a szurikáták kozmoszát. Így a könyvet bújó szurikáták (jobbról) az emberi szellem mohóságának kifejezői – s talán az Írás hatalmának is. És van itt egy olyan alkotás is, amelyben szintén felfordult kehely látható, és valami piros csordul belőle...