Miután jól leszóltam Mécs Lászlót, hadd mondjak néhány pozitívumot is róla.

A minap egy antikvárium kirakatából ragadtam el Mécs verseit, s most a gyóntatás szüneteiben ezeket olvasgatom. Mindenképpen komoly értéke, hogy eredeti, továbbá nem sekrestye-költészet. Egy verse pl. így kezdődik: „Az öngyilkos unatkozott a fán.”

Néhol pedig valóban magasra csap ez a költészet, egy-egy versben vagy versrészletben. Hadd idézzek egy strófát „Az Istennek nincs árnyéka” c. versből. (Nem éppen biblikus kép, az igaz. „Szárnyaid árnyékába menekülünk...” De eredeti.)

Az Isten jár a földtekén,
körötte fény, fölötte fény,
szeretet, jóság, szent erény:
mind tiszta, tiszta, tiszta fény:
brutális és bőr-fájdító,
kínzókamra, test-szárító,
járok a puszta közepén
ezerszer átnyilaz a fény
s a puszta fáj és fáj a táj
és fáj a szem és fáj a száj,
a test miatt, a rest miatt,
a tisztátalan test miatt.
Fáj mindenem, csapzott a tincsem,
s az Istennek árnyéka nincsen!

Onnan kezdve, hogy „járok a puszta közepén”, ez ugyanolyan szóvarázs számomra, mint Babits „barangoló borongója”. Nem ugyanolyan hangulatú, de ugyanolyan – majdnem ugyanolyan – erős. Nagyon megragadtak ma a „Nyárspolgár 1929-ben”, a lidérces „Falusi bál” és a (régről ismerős) „Modern ballada”. Mécs nem tartozik a legnagyobbak közé, de kétségtelenül hiteles, eredeti költő, és olykor alkotott nagyot is.

(Látszik, hogy ma kevés gyónóm volt. Hétfőn viszont egymásnak adták a kilincset.)