Nem tudom, használtam-e életemben ezt a szót, hogy „nyalka”. Mécs László ugyancsak használja Egyszerű, falusi híd c. versében. Leír egy mármarosi hidat, amelyet a szeszélyes Tisza, medrét megváltoztatva, szárazon hagyott. Majd így folytatja:

Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.

Egy kutya rámnézett ma a Városház utcában, amikor elmentem mellette. Talán nem tudta, hogy nyalka költő vagyok. Mindeddig én se tudtam. De az bizonyos, hogy nem vagyok olyan költő, mint Mécs, aki az átlag ízléséhez alkalmazkodik, és egyszerű, világos sorrendben fejti ki mondanivalóját; így aztán inkább szavalmányt alkot, mint szózenét, szóvarázst. Én így írok, cifrán és kiagyalva:

Forgó körben forgó kör, gömbben
bizsergő gömb, gomolygó kékarany
felhősödés, bizonytalan
ábrákkal fönn, lenn —

valahogy csak kirajzolódik
az átkozott és áldott körvonal,
e bonyolult rács fényrugóival
egész a holdig —

És így tovább. A fenti két strófából, hiába hogy én írtam, részemről egy kukkot se értek. Kizárólag a szózene és szóvarázs törvényei határozták meg az ihlet irányát. Nincs értelme? Érzelmi értelme van, empatikus értelme, mint egy nonfiguratív festménynek. A világűr és a belső káosz közötti megfelelés csak az intuíció szintjén fogható meg.

De nem ezen az intuitív szinten van a vers lényege?