Ülőhelyhez jutok a metrón, mindjárt fölszálláskor. Hiába, sokan nyaralnak. Előveszem a zsolozsmáskönyvet. Zsoltár, Bonifác, zsoltár... (Világosabban: ma Szent Bonifácnak, Németország apostolának emléknapja van, tőle származik a második olvasmány.) Imádkozás közben feltűnik, hogy a megafon a végállomás közeledését jelzi. Nem kezdek újabb zsoltárt, becsukom a könyvet, elteszem a táskámba. Leveszem a szemüvegemet, összehajtom, és keresem a szemüvegtokot. Nincs a táskán, nincs a táskában. Beteszem hát a szemüveget tok nélkül a táskámba, és emelem a táskát, hogy leszálljak. Abban a pillanatban leesik a kocsi padlójára a szemüvegtok: lecsúszott a táskáról, ölemben rejtőzött.

Fölvenném, de gurulni kezd. Furcsa, hogy egy lapos tárgy így gurul. Nem éppen téglalap a keresztmetszete, hanem ellipszis, de nagyon lapos ellipszis. Mégis újra meg újra fölpattan és gurul tovább. Rávetném magam a kocsi közepén, de tovább gurul, csak a szemközti pad lába állítja meg. Ferdén gurult a két padsor között, több mint egy métert. Fel nem tudom fogni ésszel, hogy mitől.

Zongoánának mesélem a jelenséget, ő megkockáztatja a feltevést, hogy lejtett a padló. Lehet, sőt valószínű; de a tok nem csúszott; a levegőbe pattanáshoz impulzus kell, és azt hol vette ez a rugalmatlan, lapos tárgy? Volt valaki a szemüvegtokban? Lélek szállta meg?

Metafizikai gurulás volt.

(Nehogy komolyan vegyél, TALAKE. Persze hogy volt fizikai ok. Talán a recézett padló volt rugalmas anyagból. De a jövőben tisztelettel nézek erre a szemüvegtokra. Sokat tud.)