Reggeli szentmisémről megyek kisded lakásom felé, akárcsak három aranyásó a hegyekben a vízesés felé. Halihó, az aranyért. Kilépek a liftből, halihó,  és irányt veszek a lakásajtónak. Látom ám, hogy szobám ablaka világos. Nem is tudtam, hogy otthon vagyok. Abban a tudatban éltem, hogy elmentem hazulról. Egy darabig táncot jár az agyam, aztán eldöntöm, hogy mégse lehetek otthon. Valaki más van benn. A takarító? Nem, ő csütörtökön jön, és ma szombat van, halihó. A gondnok, az elromlott fűtés miatt? Nem, ő tegnap délután megjavította, és azóta még nem romlott el. Akkor egy ismeretlen rém, halihó.

Eszembe jut egy detektívregény, melyben a nyomozó eljut odáig, hogy azt mondhatja: „Most belépek az ajtón, és szemtől szemben fogok állni a gyilkossal.” Benyit az ajtón, és szemtől szemben áll egy nagy tükörrel, a tükörben önmagával. Akkor döbben rá, hogy tudathasadása van, és ő volt a gyilkos.

Benyitok vakmerően, de nincs tükör. Pilinszky jár az eszemben:

Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Halihó.