Feljött a nap.

Ahogy a busz ablakán jobbfelé kinézek, látom az – egyelőre alacsonyan áradó – sugárözönt. Nem szoktam ilyen korán elmenni hazulról, de ma vérvételre kell mennem. Jólesik ennyi napfény a sok őszies tavaszi nap után.

Feljött a nap. Ilyenkor mindig az a folytatás jár az eszemben: „Vesszőnyi fák sötéten – a haragos ég infravörösében”. Az „infravörös” kitűnő szó itten, persze nem természettudományos értelemben kell venni, de valahogy a transzendenciába helyezi a képet. „Így indulok. Szemközt a pusztulással – egy ember lépked hangtalan. – Nincs semmije, árnyéka van...” És folyton le akar esni a nadrágja, mert az övön a lyukak nem jó helyen vannak. Ó, prózai valóság! A hivatalnak packázásait már le se írom, billentyűzetem visszaborzad. De egy jó tanácsom van, nyájas olvasó. Ha hazafelé jössz Kőbányáról, ne a 28-as villamosra szállj. Várd meg a 95-ös buszt. Sajnos én nem vártam meg, és a villamosút valódi pokoljárás lett. Alvilági alakok, alvilági tájak. Némileg felderített két helyes kínai hölgy összetalálkozása a villamoson, ahogy ráismertek egymásra kínaiul:

– Szia, Mei.

– Nahát, Chua. Mégy az üzletbe?

– Igen, felváltom a nővéremet. Tudod, neki ma érkezik a férje.

– Ó igen. És hogy megy a bolt?

– Tűrhetően. Még el kell végeznem egy tanfolyamot. 

Persze, lehet, hogy nem pontosan ezt mondták, mert olyan kínai nyelvjárást beszéltek, amit a Belvárosban nem használnak. De elég szép tőlem, hogy megpróbáltam lefordítani.

Még valamit láttam: a vörös szekfűs rablóbanda miniszterelnökjelöltjét plakátról. Behízelgő hangja után, amit a rádióból már hallottam, most megnyerő mosolyával is megismerkedtem. De ez tipikus mű-mosoly. A szemek nem mosolyognak. A szemekből a bestia néz ki.

Ennyit a vérvételről.