Részlet a „harmadik fatimai titoknak” a Hittani Kongregációtól adott teológiai értelmezéséből (2000)

Mielőtt megkísérelnénk az értelmezést, amelynek fő vonalai megtalálhatók abban a közleményben, amit Sodano bíboros ez év május 13-án a Szentatya fatimai miséjén fölolvasott, szükséges némi alapvető tisztázása annak, hogyan kell értenünk az Egyház tanítása szerint a hitéleten belül az olyan jelenségeket, mint amilyen Fatima. Az Egyház tanítása különbséget tesz „nyilvános Kinyilatkoztatás” és „magánkinyilatkoztatások” között. A két valóság nemcsak fokozatilag különbözik, hanem lényegileg. A „nyilvános Kinyilatkoztatás” kifejezés Istennek az emberiség felé irányuló kinyilvánító tettére mint egészre vonatkozik, amely irodalmi kifejezését a Biblia két részében, az Ó- és Újszövetségben találja meg. „Kinyilatkoztatásnak” mondjuk, mert benne Isten fokozatosan megismertette magát az emberrel, egészen odáig, hogy ő maga is emberré lett, hogy az egész világot magához vonzza és egyesítse önmagával Megtestesült Fián, Jézus Krisztuson keresztül. Ezért ez nem intellektuális közlés dolga, hanem életadó folyamat, amelyben Isten eljön, hogy találkozzék az emberrel. Ugyanakkor ez a folyamat természetszerűen adatokat is hoz létre, amelyek az észre és Isten titkának megértésére tartoznak. Olyan folyamat ez, amely a maga egészében veszi igénybe az embert, éppen ezért az értelmet is, de nem kizárólag az értelmet. Mivel Isten egy, az a történet is egy, amelyet ő megoszt az emberrel. Minden időkre érvényes, és teljességét Jézus Krisztus életében, halálában és föltámadásában érte el. Krisztusban Isten mindent kimondott, azaz tökéletesen kinyilvánította önmagát, és ezért a Kinyilatkoztatás Krisztus titkának beteljesülésével, ahogy az az Újszövetségben ki van fejezve, befejeződött. A Kinyilatkoztatás véglegességének és teljességének megmagyarázására a Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szent Jánosnak egy szövegét idézi: „Azzal, hogy Isten saját Fiát adta nekünk, aki az ő egyedüli Igéje (mert másik nincsen), mindent elmondott nekünk egyszerre ebben az egyetlen Igében, és nem mondhat nekünk ennél többet ... , mert amit azelőtt részletekben mondott el a prófétáknak, most mind egyszerre kimondta azzal, hogy azt a Mindent adta nekünk, Aki az Ő Fia. Ha valaki Istentől kérdezősködne, vagy valami látomásra vagy kinyilatkoztatásra vágyódna, nemcsak oktalan viselkedéssel hibázna, hanem megsértené őt, mert nem függesztené tekintetét kizárólag Krisztusra, hanem valami más újdonság vágyát ápolná életében” (KEK 65; Keresztes Szent János: A Kármel-hegy útja, II. 22).

Mivel Isten minden néphez intézett egyetlen Kinyilatkoztatása beteljesedik Krisztussal és az Újszövetség könyveiben róla tett tanúsággal, az Egyház kötve van a szent történet ezen egyetlen eseményéhez és a Biblia igéjéhez, amely tanúsítja és értelmezi azt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház most már csak a múltba tekinthet, és steril ismétlésre van kárhoztatva. A Katolikus Egyház Katekizmusa e tekintetben azt mondja: „A kinyilatkoztatás azonban, bár befejeződött, még nincs teljességgel kibontva. A keresztény hit feladata fokozatosan feltárni teljes jelentőségét a századokon át” (KEK 66). Azt a módot, ahogy az Egyház kötve van mind az esemény egyszeriségéhez, mind pedig a megértés folyamatosságához, nagyon jól illusztrálja az Úr búcsúbeszéde, amikor tanítványaitól búcsúzva így szól: „Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni ... Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek” (Jn 16,12-14). Egyik részről a Lélek vezetőként működik, aki olyan ismeretet tár föl, amely korábban elérhetetlen volt, mert hiányoztak a feltételek – ez a keresztény hit határtalan szélessége és mélysége. Másik részről a Lélektől vezettetni egyúttal annyi, mint „venni” magának Jézus Krisztusnak gazdagságából, amelynek kimeríthetetlen mélységei a Lélek vezetése során tárulnak föl. E tekintetben a Katekizmus Nagy Szent Gergely pápa szavait idézi: „A Szentírás növekszik abban, aki olvassa” (KEK 94.; Nagy Szent Gergely: Homilia in Ezechielem I, 7,8). A második vatikáni zsinat három lényeges módját sorolja föl annak, ahogy a Lélek vezeti az Egyházat, következésképpen három módját annak, ahogy „az ige növekszik”: a hívők elmélkedése és tanulmányai által, a lelki megtapasztalásból fakadó mély megértés által, és azok igehirdetése által, „akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is” (Dei Verbum 8).

Ebben az összefüggésben válik most lehetséggé helyesen érteni a „magánkinyilatkoztatás” fogalmát, amely mindazokra a látomásokra és kinyilatkoztatásokra vonatkozik, amelyek az Újszövetség befejezése után történtek. Ez az a kategória, amelybe a fatimai üzenetet is sorolnunk kell. Erről hallgassuk meg ismét a Katolikus Egyház Katekizmusát: «A keresztény századok folyamán léteztek olyan kinyilatkoztatások, melyeket „magánkinyilatkoztatásnak” nevezünk ... Ezek szerepe nem az, hogy „javítsák” vagy „kiegészítsék” Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását. Inkább abban segítenek, hogy ezt mélyebben éljük egy adott történelmi korszakban» (KEK 67). Ez két dolgot tesz világossá:

1. A magánkinyilatkoztatások tekintélye lényegesen különbözik a végérvényes nyilvános Kinyilatkoztatás tekintélyétől. Az utóbbi hitet követel; benne ténylegesen maga Isten szól hozzánk emberi szavakon és az Egyház élő közösségének közvetítése által. Az Istenben és az ő szavában való hit különbözik minden más emberi hittől, bizalomtól vagy vélekedéstől. Az a bizonyosság, hogy Isten az, aki szól, biztosítékot jelent számomra, hogy magával az igazsággal érintkezem. Ez olyan bizonyosságot nyújt, amely túlesik minden igazoláson, amit emberi megismerés nyújthat. Ez az a bizonyosság, amelyre életemet építem, és amelyre rábízom magam, amikor meghalok.

2. A magánkinyilatkoztatás segítség ehhez a hithez, és hihetőségét pontosan azzal mutatja meg, hogy visszavezet a végérvényes nyilvános Kinyilatkoztatáshoz. E tekintetben mondja Prospero Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa, klasszikus értekezésében, amely később normatívvá vált a boldoggá- és szenttéavatások terén: „A katolikus hit beleegyezése nem jár ki az ily módon jóváhagyott kinyilatkoztatásoknak; ez mégcsak nem is lehetséges. Ezek a kinyilatkoztatások inkább az emberi hit beleegyezését igénylik, amely igazolhatóként és a jámborság számára hihetőként állítja őket elénk”. A flamand teológus, E. Dhanis, e terület kiváló szakembere, szabatosan megállapítja, hogy egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása három elemet tartalmaz: az üzenet nem tartalmaz semmit, ami a hittel és erkölccsel ellenkezik; jogosan nyilvánosságra hozható; és a hívők fel vannak hatalmazva, hogy kellő okossággal elfogadják (E. Dhanis: Sguardo su Fatima e bilancia di una discussione. In: La Civilta Cattolica 104 [1953], II. 392-406, különösen 397). Az ilyen üzenet hiteles segítség lehet az evangélium megértésében és a hozzá való jobb igazodásban egy adott időpillanatban; azért nem szabad figyelmen kívül hagyni. Segítség, amely fel van ajánlva nekünk, de amelyet nem vagyunk kötelesek használni.

Ennek következtében egy magánkinyilatkoztatás igazságának és értékének kritériuma a Krisztushoz való viszonyulása. Ha elvezet bennünket tőle, ha függetlenné válik tőle, vagy éppenséggel az üdvösség más, jobb tervének mutatja be önmagát, az evangéliumnál fontosabbnak, akkor biztos, hogy nem a Szentlélektől jön, aki mélyebben vezet be minket az evangéliumba, nem pedig elvezet tőle. Ez nem jelenti, hogy egy magánkinyilatkoztatás nem ajánlhat föl új hangsúlyokat, vagy nem fakaszthat új ájtatossági formákat, vagy nem mélyítheti el vagy terjesztheti tovább a régieket. Ám mindebben annak a hitnek, reménynek és szeretetnek előmozdítása kell hogy ott legyen, amely mindenki számára az üdvösség változatlan útja. Hozzátehetjük, hogy a magánkinyilatkoztatások gyakran a népi jámborságból fakadnak és arra ütik rá pecsétjüket, új impulzust adva és új formákhoz nyitva utat annak. Nem zárja ki mindez azt sem, hogy a liturgiára is hatást gyakorolnak, ahogy például az Úrnapja vagy Jézus Szentséges Szíve ünnepei esetében látjuk. Bizonyos szempontból a Kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatások közötti viszony a liturgia és a népi jámborság közötti viszonyban jelenik meg: a liturgia a kritérium, az Egyháznak mint egésznek élő formája, amely közvetlenül az evangéliumból táplálkozik. A népi jámborság annak jele, hogy a hit olymódon ereszti gyökereit egy nép szívébe, hogy eléri annak mindennapi életét. A népi vallásosság a hit „inkulturációjának” első és alapvető módja. Miközben mindig a liturgiától kell kapnia a vezetést és irányítást, ugyanakkor gazdagítja a hitet a szív bevonásával.

Ilyenformán a bizonyos mértékig negatív tisztázástól, amely kezdetben szükséges volt, elmozdultunk a magánkinyilatkoztatások pozitív meghatározásának irányába. Hova sorolhatjuk őket korrekt módon a Szentíráshoz való viszony tekintetében? Milyen teológiai kategóriába tartoznak? Úgy tűnik nekem, Szent Pál legrégebbi fennmaradt levele, talán az Újszövetség legrégibb szövege, a Tesszalonikiakhoz írt első levél, megmutatja ennek módját. Az apostol azt mondja: „A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg!” (1Tessz 5,19-21). Az Egyház minden korban részesült a prófétaság karizmájában, amelyet meg kell vizsgálni, de nem szabad megvetni. Ennél a pontnál szem előtt kell tartanunk, hogy a prófétálás biblikus értelemben nem a jövő előremondását jelenti, hanem Isten jelenre vonatkozó akaratának kifejtését, s ennyiben a jövőbe vezető helyes út megmutatását. Aki előre megmondja, mi fog történni, az ész kíváncsiságát elégíti ki, amely le akarja vonni a fátylat a jövőről. A próféta az akarat és értelem vakságához szól, és Isten akaratát nyilvánítja ki, mint a jelenre vonatkozó útmutatást és követelést. Ebben az esetben a jövő előremondása másodlagos jelentőségű. Ami lényeges, az a végérvényes Kinyilatkoztatás aktualizálása, amely a legmélyebb szinten érint engem. A prófétai szó figyelmeztetés vagy vigasztalás, vagy mindkettő együtt. Ebben az értelemben kapcsolat van a prófétálás karizmája és „az idők jeleinek” kategóriája között, amelyet a 2. vatikáni zsinat újra reflektorfénybe helyezett: „Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni?” (Lk 12,56). Jézusnak ebben a szavában „az idők jeleit” úgy kell értenünk, mint az általa járt utat, sőt úgy kell értenünk, hogy Jézus maga az. Az idők jeleinek megértése a hit fényében azt jelenti, hogy minden korban fölismerjük Krisztus jelenlétét. Az Egyház által jóváhagyott magánkinyilatkoztatásokban – így Fatimában is – ez a lényeg: ezek segítenek megértenünk az idők jeleit és hitben helyesen válaszolnunk azokra.

Joseph Ratzinger

bíboros, prefektus

Forrás:

http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/